#391

Köszönöm mindenkinek, aki írt!

Úgy tűnik, egy rossz apát ugyanúgy fáj elveszíteni. Tessék, leírtam. Meg nem is igaz, biztosan nem ugyanúgy. Csak fájdalmas. Testvéreim, anyám, én is küszködünk, alakulunk, emlékezünk, és mindenki igyekszik megkeresni a veszteségeket, dolgokat, amik jó, hogy történtek, és próbáljuk feldolgozni, hogy nem tudjuk a rossz dolgokat elfelejteni. Testvérem mondta, hogy le van az egész sérelem, bántás ejtve, amikor ott áll az ember egy haldokló ágya mellett. Aztán majd, gondolom, tisztes idő után engedjük újra, hogy dühösek legyünk. A nap javában csak úgy teszek-veszek, mennek a dolgok, ahogy eddig, ahogy bármely átlagos napon, aztán jön valami, erős érzelem, nem is tudom, mi, le kell ülni.

Egyszerre emlékszem pillanatokra, régen, réges-régen történtekre, amikor ő bántott, és friss, aprólékos részletekre a kórházi látogatásokból. Hogy tehettem, hogy lehettem olyan nem jó, nem úgy kellett volna megfogni, emelni, itatni, nézni. Ha tudtuk volna, hogy ezek az utolsó napok, mégis haza kellett volna engedni.

És a dolgok, amik körbevesznek. A kórház, ami egyszerűen pokoli. Ott nem jó, ott mostanában nagyon rossz, haldokolni különösen. Teljesen elrothadt rendszer, ahol annak örülünk, ha legalább figyelmet kap, nem csak ellátást a beteg, ha netán a hozzátartozó is, az csoda, azt meg kell becsülni. A covid miatt keserves volt a bejutás, az orvosok elérhetetlenek, nővérek kimerülve, fáradtak, ha dolgoznak is komolyan, az csak technika, nem emberi figyelem. Nem volt egy ember, aki megtisztelt volna minket, hogy 5 percet ránk szánjon, őszintén. Biztosan nem gonoszságból, egyszerűen nem volt már 5 percük, de nekünk ez volt AZ idő.

Cserébe kaptuk figyelmet a Temetkezési Irodában, valami orosz novellába illik, Bulgakov talán, nem tudom, udvarias hölgyek, bólogatnak, figyelnek, mindenre van sablon, nekik ez az életük, ez a munka, minden nap valaki, ugyanúgy bólogatni, megfelelő hangnemben szólni, azért csak kicsusszan egy “és akkor ki tudja, a krema hogyan ér rá” lazaság, de aztán újabb figyelmes bólogatás. Anyám persze pityereg, mesél a kórházról, legalább már nem szenved, igen, legalább már nem szenved, bólogat az egyik hölgy, mintha apám sokat szenvedett volna. Hamarabb letekerték benne a tudatot, aztán lassan, majd egyre sebesebben az életerőt is. A másik hölgy bevinne minket, válasszunk urnát, néhány a tárgyalótérben is van, nézem, mind elképesztő ronda, én ezt most így nem tudom, mondom, túl felkavaró, kérdezi ájtatos hangon, egymáshoz illesztett kezekkel a kisebbik hölgy, majdnem felnevetek, beadom a derekam, jó, akkor menjünk beljebb. Kis bemutatóterem, hátrébb az ajtó mögött lehet a kicsi teakonyha, a wc, minden nap itt kell átmenni hatszor, nyolcszor, Marikám, megint félreáll a dió koporsó, igazítsd meg, valaki elrúghatta. Rettenetes, borzalmas urnák, nem igaz, hogy a drágább szebb, nem, még rettenetesebb, még több aranyozás, nem teljesen egyenesen ráfestett vers, galamb. Olcsójánosok leszünk.

Anyámmal ebédelek, ki tudja, mikor volt ilyen nyugodt ebédje, kimenője, az utóbbi másfél évben már nem, mindig sietett haza, apám nehogy éppen akkor essen el. A családról beszélgetünk, olyan keveset kérdeztem apámtól, annyira nem akartam róla-tőle tudni. Akkor majd ez lesz, egy retrospektív kép. Annyi minden hiányzik. Most tudom meg, hogy apai nagyanyám, akire emlékszem, aki éles, zsíros hangon vitatkozott, akit szerettem, aki ölelgetett, erősen, magához szorítva, hogy ő az ágyában halt meg egy félrenyelt narancstól. Jövő héten is megyek anyámhoz, többször is, elmegyünk fekete ruhákat venni neki, nem is hogy gyász, hanem közlés, láttam rajta, hogy jött szembe a szomszéd a lépcsőházban, köszönt, és anyám valahogy elmondta volna, hogy a Gábor bácsi, de hát ezt így nem lehet, ha egyébként nincs ilyen beszélőviszony, akkor legyen a fekete ruha, abból aki látja, tudni fogja, ő maga a közlés, a jel.

Most sok a halál körülöttünk, a felettünk lakó idősebb hölgy is meghalt, egyszer csak nem láttam, epizódjai voltak, rendőröket hívott ki vélt sérelmekre, egyszer éjjel becsengetett, hogy betörnek hozzájuk, úgy tudtam meg, hogy meghalt, hogy pár hete egyik nap hazafelé a lépcsőn ott ült a férje, zokogott, kicsi volt a hely, el kellett mellette mennem, ne haragudjon, mondtam, de nem vett rólam tudomást, a lába közé rejtett fejjel zokogott, később I. mondta, hogy mert meghalt a felesége. És tegnap a felettünk lakó (a néni lányának a férje) az erkélyről lekiabálva mondta el, hogy a bácsi is meghalt, kórházba került, depresszió, de más is, és már nem jött ki. A lába durrant be, így kiabálta le a felettünk lakó, így mondták el az ikrek ma a kiskertben egy kerttársnak, akivel nem is ismerjük egymást, csak kerttárs, de az ikrek elmesélték neki a felettünk lakót, a lábát és Gábor papát, hogy tegnap, nem is, tegnapelőtt halt meg. A kerttárs engem szemlél, nem akarom, hogy nézzem, megyek tovább locsolni, fekete a pólóm, ennyi elég, én vagyok a közlés, a jel, az ikrek beszélnek, Tomi egy falevelet hozott valahonnan, arra gondolt, ő azt beteszi Doris bajusza mellé a kő alá a kertben, emlékül, a földre tenyerel, összesarazza magát, beteszi valahogy a kis levélkét, ennyire olcsójánosnak kellene lenni, nekem teljesen megfelelne, a földet meg majd otthon lemossuk.

1 thought on “#391

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s