#389

Apám kikerült az egyik kórházból, egy napot töltött otthon, majd a háziorvos mentőt hívott rá. Volt szerencsém végigasszisztálni: hazamentem ugyanis egyeztetni a doktorral első körben a házi gondozásról, no meg az otthonba kerülésről.

De minden félre lett tolva, apám előttünk bucskázott tovább a nagy fáról, és tegnap még úgy volt, hogy csak a föld állítja meg, ma délelőtt úgy tűnik, lehet, valami alsó, ki tudja, mennyire alsó ágban fennakadt, eszik, kinyitja a szemét.

És míg ott van az a réteg, ahol zárójelentéseket és nedves wc-papírokat, szopókás püréket kell rendezni, látogatási időket cselezni, hadakozni ezzel-azzal, közlekedéssel, kánikulával, ott egy másik réteg, hogy valaki talán meg fog halni. Az apám. Mennyit keserítette az életem, az életünket, és most meg bánom, én bánom, hogy akkor ez így maradt, nem tudtam ezen változtatni. Hogy elmegy, és azok a hajszálnyi felfutó lehetőségek, hogy valami alakul, eltűnnek, mert minden ízzé-porrá zúzódik. Vagy csak porrá. És próbálom megérinteni, emelni a fejét, hogy igyon, de nehéz, rettenetes nehéz egy hetven kilós ember, még akkor is, ha százról fogyott le, akkor különösen, akkor még azt a harminc kiló is valahogy vissz minket is lefelé, lehet, mi vagyunk a fa, az ág, vagy nem is tudom. Anyámnak végképp nincs erre ereje.

Egyébként meg van ebben a romló testben méltóság, mert nem szenved, csak lassan leáll, és mert nem is érdekli már más, ami régen szégyennel tölthette volna el. Ez már a csecsemő, az állat teste, minden csak történik, én szégyenkezem, rettegek, nem is merek odanézni, aztán mégis, neki ez már nem fontos, csak van. A mi méltóságunk, ahogy viszik le a mentősök a székbe szíjazva, és megállunk az egyik fordulóban, akkor most terítsük rá a pelenkára a törölközőt. Nekünk jobb. Igazgatjuk is, le ne csússzon. Aztán leérünk, és amíg szétnyitják a hordágyat, apám ül, és már néz, lát is, és rám mosolyog, ahogy nem láttam mosolyogni ki tudja, mióta, ki ez az ember benne, aki így mosolyog, örömmel, tisztán, és kire mosolyog ő voltaképp?

És valamelyik vonatút során valahogy megértem, hogy az a történet, amit nemrég befejeztem, az róla szó, ahogy már tévelyeg az időben, és az a falu Sárbogárd, ahol született, és ahol én is tévelyegtem kisgyerekként, persze, és ott van Jóska bátya, a félkezű nagybátyám, egészen másképp, senki sem úgy, ahogy valójában, vagyis abban a történetben teljesen igaz módon, és ezt a történetet nem olvassa el apám sehogy sem, akármelyik ágán kapaszkodva annak a fának, és az egy másik történet, amelyben mégis volt egy olyan múlt, amiben ő elolvasott volna egy ilyen történetet, fiatalon, egészben, szépen, valamikor, és maga csavarta volna a derekára a törölközőt, de az sem zavarta volna, ha lehull.

3 thoughts on “#389

  1. Augusztusban lesz 3 éve, hogy végigmentem az ehhez hasonló úton végignézve apám szó szerinti elsorvadását. 4 év alatt zabálta fel az ALS. Nem kikerülhető, nem megúszható, különböző mértékben, de mindannyian összetörtök majd, bármilyen ambivalens is a viszonyotok vele.. Nem mindenki képes erre, de te meglátod és lenyomatot készítesz a bucskázás pillanatairól. Ezek fognak megmaradni, ezekbe fogsz kapaszkodni, hogy te viszont ne zuhanj le a saját fádról közben, utána.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s