#388

Mivel nem írok, meg amúgy sem volt ez egy ilyen populáris hely, szóval végleg kezd kiüresedni, emiatt legalább szabadon leírhatom, és nem aggódom még azon is, hogy de hát hogy viselkedem a saját blogomon, szóval a hogy a kurva anyját már ennek az egésznek.

Az, hogy az egész covidverte világ kis magyar zugában a politika undorítóbbnál undorítóbb kanyarokat vesz, az nem egy dolog, hanem Dolog. De mellé sorakoznak a kis szaros dolgok, amiktől minden hetem egy éljük túl, és kibaszottul elegem van ebből. Hogy még ezt éljem túl. Nem ez az élet, hogy majd holnapután, amikor minden elmúlik. Most akarok jót, most akarok egy-egy nyugodt napot. Doris halála kikészített. Egyszer írok róla egy posztot, hol ütött meg, hol szakadt fel valami mély seb, csak egy macska, nem csak egy macska, rengeteg dolog, kudarcom, felelősségem és elkenésem, és ja, csak egy macska. Egy macska sem. Ennyit sem tudok visszakanalazni az életbe. Több hete ment el, és újra meg újra el tudom magam bőgni, ha belenézek abba a mélységbe, amit ez a macska alakú nyílás mutat.

Aztán az oviból jöttek a balesetek, a kullancs, amit másnap vettem észre, az egyik lesett a hintáról fejre, a másik elharapta a nyelvét egy felfelé csapó mérleghintától (de úgy, hogy nem tudott enni, szájat becsukni, bedagadt nagyon), jött a takony, a köhögés mindkettőnek, aztán nekem is, a szobafogság, minden lemondása, kivéve hogy be kellett járnom dolgozni. Határidők miatt taknyosan, köhögve, maszkban, szeparált teremben dolgoztam. Miközben néha bejött a kollégám, aki esküvője előtt volt, és nem a covbidtól féltettem, mert oltva van, hanem a náthától, de ő sem tudott jobbat, le kellett tolnunk a projektet. De nem mehettem el az elsősök szülőijére. Ezen a héten végre mehettek a fiúk oviba, valahogy összehoztam a ballagásukat, lett ruhájuk, ajándék mindenkinek, leadtam a leendő suliban néhány leadandót, még előttünk az okmányirodai diákigazolványos intézés, ez azért jó, mert online foglalás hetekre nem lehet, ellenben a hatvan fokban a hivatalok előtt állnak a sorok sorszámra várva. De majd meglesz. Lement a ballagás tegnap. Lement a rettegéssel eltöltő beszélgetés egy kötetről. Elküldtem egy novellát határidőre. És úgy éreztem, na, ez az, most jön a levegővétel. Hogy egyre kevesebb a feltorlódott feladat, befizetendő számla, ebéd, elintézendő papír, beszerzendő táska, füzet, van idő. Már csak arra kell készülni, hogyan indítjuk be apám otthonba kerülési folyamatát, mert a gödöllői jó otthon, az igazából budapesti, át kell jelenteni a lakcímét, hogy jelentkezhessen a várólistára, addig ő budapesti lesz, csak Gödöllőn lakva, ez akkor mivel is jár, meg ugye körbe kéne nézni, bejutni az otthonokba, mi a várólista, hogy lehet gyorsítani, de van idő, kurvára van. És még alá tud írni, még ennyi megy neki, de már demens annyira, hogy nem balházik, hogy ő nem megy otthonba. Remek. Ez az idilli állapotom, amikor a gyerekek egészségesek, és intézendő feladat az elkövetkező 1-2 napban nincs, mintegy harminc percig tartott, mert apám megint elesett, állandóan elesik, demens, Parkinson, alkoholista, elesett, most a lába törésgyanús, volt törött keze, volt üvegajtón átesése az elmúlt hetekben, most a lába a gyanús, combnyak, mégsem combnyak, csak zúzódás, szóval most kórház a halál faszán, mert. Mert a közelebbi, megközelíthető, értsd, csak séta, Hév, séta, kórházban nincs baleseti osztály. Nincs urológia sem. Lehet, más sem, csak ezek kellettek volna mostanában közel. Tehát olyan kórházba kell anyámnak bejutnia, ami neki egyedül megközelíthetetlen. Tehát szervezzük, melyik nap ki viszi be valahogy, tömegközlekedéssel, taxival. Én ugye nem vezetek. Azok a testvéreim, akik tenni akarnak valamit apámért, nem tartanak autót. Ma egy Gödöllő-Hatvan-Gödöllő taxival jutott be anyám egyedül. Nem volt olcsó, de legalább volt protekció, így olcsóbb, mintha csak úgy hívta volna. Utána anyám sírt a telefonban, a nővérek semmit nem tesznek, apám nem tud egyedül inni, de a nővér azt mondta, oldják meg. Ezt mondta az apám mellett fekvő családjának is a tisztába tételre. Nincs erre idejük. Mindenkinek igaza van.

Mi lesz ebből? Mi a faszomért nem lehetne egy kibaszott nyugodt nap? Levegő? Amikor nincs határidő, amikor a 10 éves, elszakadt szandálom helyett van módom magamnak venni valamit. Amikor leülök, és megiszom egy kávét, és nem félek, hogy valamit elbaszok közben, mert már most is foglalkoznom kéne dolgokkal, és ez az idő feltétlenül kell ahhoz, hogy a dolgok elkészüljenek időre, és hogy most kávézom, azzal az esélyét is eljátszom ennek, annak, mindennek. És ez nem igaz, és Doris elpusztult volna így is, úgy is, ketyegett benne az időzített bomba, és jó lenne elhinnem, hogy inkább jót adtam neki, és nem csak elbaszkodtam az utolsó napjait a kínzással, kényszeretetéssel, és nem a kávézáson múlt, sosem a kávézáson múlik. És fasza lenne tudni, hogy ez a mérhetetlen és feleslegesen generált szorongásenergia valahol valamit felmelegít vagy lehűt, hogy ez tényleg valahova áramlik, és ez az áramlás valamit ad a világnak, különben semmi értelme, és most este is inkább egy pohárt bort iszom, mert kávét nem lehet, nem fogok aludni, reggel vinnem kell a fiúkat oviba.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s