Ma el kellett búcsúzni az egyik cicánktól. Néhány hét alatt jutott el idáig a dolog, számomra még feldolgozhatatlan. Csak róla tudok beszélni, csak rá tudok gondolni. Minden, amit ezekben a hetekben, főleg az utolsó napokban csináltam munka, családi élet, egyáltalán élet nevén, minden csak erőfeszítés árán ment, hogy legyen valami normális. Minden, amit a napok hordoztak, csak Doris életének viszonylatában volt fontos. Hogy van. Evett-e. Pisilt-e. Fel tud-e állni. Mikor megy újra orvoshoz. Mikor jön onnan haza, és mire van akkor szükség itthon. Bárhol elsírtam magam. Bárhol elsírom magam. És minden, de minden itt van, a nagy kérdések, a döntések, az értelme a dolgoknak, a szenvedésnek, embereknek, állatoknak.
Tudom, hogy abszurd módon erős a reakcióm. Talán mert életem első gyásza, talán mert kibaszott nehéz idők vannak mindenki mögött, talán mert a macska, minden macska, ez a macska, Doris, nekem valami kulcs, forog bennem Doris, keresi a zárat, amit nyithat, egyelőre csak vergődöm, ahogy forog bennem, remélem, valamit ki fog nyitni, és valami beárad, valami kiömlik, és én zsebre teszem örökre a kulcsot, és a kulcs zsebre tesz engem.
Három hete még a laptopomra ült. Most is ott ül. Remélem.
nimbusz 