#382

Ez volt az a poszt, amit végül leszedtem, mert elszégyelltem magam, hogy így beszélek apámról. Arról az emberről, aki, míg volt ereje, sosem foglalkozott azzal, kit aláz meg a tettével, szavával. De mégis. Nekem akkor sem kellene. De aztán rájöttem, hogy ez még mindig egy kapcsolódás. Apámat ma elvitte a mentő, nem is mert olyan sürgős volt már, hanem mert másképp nem jut el orvoshoz, igazi vizsgálatra, kezelésre, ezt gondolom optimistán. Meglátjuk, mi lesz. Azt sem tudjuk, hol van. Ha megtudjuk, talán a kapuig eljutunk. Most azt látom, a lenti posztom nemhogy tiszteletlen, hanem tele könnyű szabadsággal, napfényes jövő héttel, lehetőségekkel.

 

Az apám már nem tud járni. Felkelni sem nagyon tud. Valahogy felkapaszodik,abba, amibe tud, aztán végigcsoszog a lakáson, a falakra támaszkodva. Ezt-azt már letört, leszakított, nem minden zsanér, fogantyú bírja el a súlyát, habár az a súly egyre kisebb. Apámra kezd bő lenni a teste, a régi test, mert ami van most, az lóg, gyűrött, vértelen, fehér, opálos, apám vasat szed, anyám panaszkodik, hogy annyi a gyógyszer, hogy a kis műanyagrendezőben már nincs is ennyinek hely. Vitamint szed, mama? Nem, csóválja a fejét anyám. Na, majd legközelebb hozunk. Apám nem hagyta el a lakást az elmúlt fél évben.

Apám iszik, egész életében ivott, fröccsöket, rossz, kotyvasztott borokat, ő maga is kotyvasztott valamit a régi házban, ribizliből, hogy csodájára jártak a kisbogarak, valami fehér műanyag hordóban érlelte, olyanban, amit a kenukba raknak, hogy védje a dolgokat, apám ivott a dolgokból, másnak volt elég esze, hogy ne. Anyám panaszos hangon suttogja, hogy apám iszik. Mit? Pálinkát. Sosem ivott pálinkát, nem lenne itt még 75 évesen, hamarabb elment volna, hogy-hogy? Ki veszi meg neki? Én, mondja anyám. Hát miért? Mert ha nem veszünk, kiabál. A múltkor utánunk kiabált a folyosóra, hogy vegyünk. Hát mit szól a ház? Mama, az a hajó már elment. És mi van, ha nem vesztek? Akkor mi van? Ha csak bort ihat? Fröccsöt? Akkor egész nap üvölt. Mama, akkor ezt te tudod. Hogy mi legyen. Mi a jobb, ha pálinkát iszik, vagy ha üvölt. Anyám bólogat. Majd eldönti. Jó lenne, ha nem lenne pálinka, mama. Jó lenne, mondja. De várjatok, mondom. Igyon mégis pálinkát, de csak este. Este már ne igya a fröccsöt, a bort, mert abból sok fogy, mennyit is iszik meg egy nap. 4 litert, mondja a legkisebb öcsém. A kurva, mondja a legnagyobb öcsém. Akkor pláne, mondom, ne igya este a bort, mert aztán tele lesz a hólyagja. Apám már nem tud járni. Felkelni sem nagyon tud. Vittünk gumilepedőket, a gyerekek vízhatlan matracvédőit. Pelenkát az urológus ír fel, azzal olcsóbb, de nem lesz ajándék úgy sem. Anyám szégyelli a házban, én szégyellem mindig és mindenkor, most is, nagyon, de nem én vagyok az apám, nem én nem kelek fel időben, ha vizelni kell, nem én hagyom már az egészet, mert majd másvalaki megoldja, nem nekem kell szégyellnem magam, majd valahogy el kell mesélni ezt is a gyerekeimnek, megmutatni, ha egyszer ők is kijönnek velem, de előttük is szégyellem, pedig talán éppen ők értik meg jobban, az egyikük a mai napig hetente kétszer levizeli magát, álmodozik, ki tudja, mit csinál a wc-ben, aztán kijön, anya, lepisiltem magam. Semmi baj, megoldjuk, gyere.

A legnagyobb öcsém dühös, a dolgok nem olyanok, nem tudom, milyenek a megfelelően olyan dolgok, itt már csak elég jól megoldott dolgok vannak, de ő még dühös, fürdőszobát csináltattunk a szüleimnek, a régit nem tudta apám használni, amúgy is rettenetes volt, most szép lett, csak egy zuhanyfülke, egy fal, kapaszkodók, fogantyúk, elbírják apám súlyát, most takarítunk, amíg apám kint ül a konyhában, kicsoszogott oda, most órákig fog ott ülni, hova menjen, én a nagyszobát porszívózom, maszkban, nyitott erkélyajtónál, beragyog a tiszta, negyedik emeleti, vidéki nap, tisztább ez a szoba, mint az enyém, a vékonnyá kopott szőnyegek, a vitrinben az unokák fotói, karácsonyi üdvözlőlap, Anikó postástól, a szekrényre pakolt különös alakú befőttesüvegek, rémisztő, műgyanta pásztorlány, pásztorfiú, meghasad bele a szívem, hogy ezek a kis kincsek, a poros üveg, szép volt valamikor, de ott a tetején a fedő menete, üres, leveszem, leporolom a helyét, visszateszem, ezeket gyűjtötték, bezzeg én, én mit gyűjtöttem? Több dobozkám megtöltve földön talált csillogó tárgyakkal, aztán csaltam is, mert vettem három kicsi üveggolyót, azokat is odatettem, a legkisebb tiszta üveg (hegyikristály? üveg) olyan apró, hogy játékra alkalmatlan, egy vízcsepp a nemzetközi űrállomáson, egy rakétában, ezek a kincseim, amiket majd valaki porolgathat utánam.

Legközelebb, ha kijutok, figyelek rájuk, megfogadtam, igyekszem kijutni hamarosan, leülök majd a konyhába, hallgatok ott pár percet, viszek vitamint, lepedőt, én már nem is haragszom, abban a régi testben, amire haragudtam, már úgyis egészen összement az apám, persze hogy iszik, hiszen meg fog halni. Én is iszom most, fröccsöt, így könnyebb posztot írni, eleve írni, ha kell, fel fogok ébredni, kelni, ki fogok jutni időben.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s