#381

A január egyébként egészen jól indult, az ikrek elkezdték a mindennapi ovit, levegőhöz jutottam, legalábbis délelőtt pár órára, mert ebéd után mentem értük. Nem mertem még az egész napi ovit vállalni, a délelőtt jó, akkor van egy udvari óra, hol bent vannak, hol kint, cserélik a teret. Úgy éreztem, ez így fenntartahtó, hogy én most ezzel egy egész szép kis kupac tartalék erőt tettem félre, még úgy is működött, hogy a fiúk reggelente tüsszögtek, orrot fújtak, de ez indulásra vagy az utcán elmúlt. Aztán nem múlt el. Aztán folyamatos lett, és maradt a szorongás, ez mi, valami allergia, miféle, mit kellene tennem, mit lehet tennem. Végül két hét ovi után itthon ragadtak, én pedig a betervezett időpontjaim közé. A fül-orr-gégészt féltettem a legkevésbé, ő már átesett a covidon, de azért persze előre szóltam, hogy stabil az orrfolyás. Aztán jött a fodrász, aki maszkban, arcpajzzsal vágta a hajam, én is maszkban voltam, olyan is lett a vágás, de hiába mondtam el neki azonnal, hogy a gyerekeim taknyosak, és hiába mondta, hogy rendben, ő így is vállalja, azért én nem hittem el. Hogy ez így rendjén van, hogy itt véget ért a felelősségem. Aztán jött a fogorvos, aki szintén tudta a taknyot, de vállalt engem, és én belementem a dologba persze. Itt szúrnám be, hogy mekkora proli vagyok, hogy ez kitörölhetetlen, hogy megtanulhatok bármit, lehetek bármennyire kifinomult, a gyerekkori panelproli alsó réteg család teljes fogászati elhanyagolását nem tudtam visszafordítani. Egyszer egy női fórumon olvastam valaki elképesztően erős, költői kirohanását, ugyanebben a cipőben járt, nincs semmi, ami visszacsinálhatná az elrontott gyerekkori éveket, a terapeuta helyre teszi, de fog, az nem lesz új, az csak implant, betoldott, korona. A számban már volt egy-két kispolszki, most is bekerült egy újabb egy hosszas gyökérkezelés miatt, de nem csak az autók vannak ott, hanem egy egész Patyomkin falu, takargatja a korai nem is nyomort, inkább hanyagságot, a szegénység miatt a kézből kihulló dolgokat. Proli vagyok, hiányzó hátsó fogakkal, ezt nagyon bánom, cserébe a vékonyra szelt füstölt marhanyelvet (15 deka egy ezres, ez egy ilyen jutalmazás, ha már minden veszve) nem óvatoskodva, hanem összefogva pakolom rá a magvas korpovitra, úgy tolom be a faluba, a kispolszkik mellé, és ez így jó lesz, talán valami ellensúlyozó öröm.

Már a fogorvosnál rosszul éreztem magam, de persze mértem lázat, hatszor, 36.9 megint, és akkor kezdődött a rettegés. Hogy én mások életét tettem tönkre, hiába szóltam, nem értették, mert szóltam, de nem úgy, nem eléggé, nem tudom, mit kellett volna, hagyni a nyakamba lógó hajat, lehet úgy élni, igaz, a fodrász a tönk felé halad, a fogorvos meg immár túl van a második oltásán is, de akkor is. És akkor jöttek a rettenetes éjszakák, nappalok, minden jelet figyeltem, beteg vagyok-e, kell-e hívni a fodrászt, fogorvost, rosszul voltam,de  csak úgy, és ittam, hogy lássam, attól elmúlik a szorongás, és hah, csak szorongás volt, nem covid, és ha nem ittam, akkor Xanax, és végül még az egy éve vett vodkát is kibontottam, vész esetére vettem a bezárkózás előtt, hát vodkát ittam. És nem akartam sehova menni, senkit sem látni, senkivel sem találkozni, mert ez annyira megmérgez, ez a rettegés, és ma végül elmentek a fiúk oviba, én az irodába, és most megint rettegek, kinek mit adtam tovább, most is lázat mérek, és már 36.9, beteg vagyok, ez kétségtelen, de majd elmúlik, mert így nem lehet igazából élni.

És olyan apróságokba kapaszkodom, hogy vannak néha íráshoz ötleteim, és jeleket keresek, nem mehetek messzire, amikor látok a maszktól, a párától, a földet nézem, és felszedek minden csillogót, ez néha egy eltört kabátdísz, műanyag strassz, gyöngy, de hajoltam már le törött üveghez, madárszarhoz, sztaniolhoz, már nem is hajolok le azonnal, hanem odalépek, állok, telefon nézegetek, majd mikor már ott vagyok, úgymond jelen, akkor nézek alaposabban a földre, nahát, mi van itt, és felveszem, így vettem fel a fogorvos után hazafelé valami apró csillogót, papírzsebkendőbe bugyoláltam, hogy majd egyszer, aztán nem találtam meg a zsebkendőt másnap. Kidobtam vajon? A lakás tele használt zsebkendőkkel, több kuka is direkt erre van, hát átnéztem őket, a a sok gyűrött, kiszáradt vackot, de nem, nem lett meg. Meg sem nézhettem, mi volt, de máris tudtam, valami nagyon fontos, eljátszottam, elpackáztam, ennyi, nem figyeltem, minek az ilyennek fog, erre sem tud vigyázni. Másnap találtam meg a gangon a kövön, kiránthattam a zsebemből valamikor. Egy kicsi, strasszos fülbevaló, és tényleg fontos, már csak emiatt is. Hogy van egy ilyen jel, ami kitart mellettem.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s