#379

Jó volt megírni az előző posztot, segített. Hogy vannak remek pillanatok. Igazság szerint sikeresen belesuttyantam a depresszióba év végére, éppen december 31-én csúcsosodott ki. Nem tudom, milyen igazából a depresszió, van-e igazából csak úgy magában depresszió, vagy csak emberek depressziója létezik, az én különbejáratúm olyan, hogy amúgy egész oké minden, ha el tudom kezdeni a dolgokat. Viszont az elkezdés valami rettenetesen keserves, és nem húzódozom, nem elkenem valamivel, hanem a semmi tart ilyenkor fogva, tényleg egy gödör, amiből kikászálódni nehéz, lehetetlennek tűnik, meg aztán minek is, mivel nem vagyok benne biztos, mi fogad kint, így inkább ezt-azt, amit elérek, berántok ebbe a gödörbe, és valahogy, nyilvánvalóan szarul, beszűkülve, folyamatosan gödör alakúvá torzulva, de elvegetálok. Aztán ha sikerül erőt gyűjteni, kimászom, és akkor minden működőképes, nevetgélek másokkal, nekilátok a wc felmosásának, felöltözöm, és elmegyek a boltba, és néha ez az erő kitart alvás után is, és még másnap is visz a lendület, amíg újra nem gördülök bele az eleinte csak enyhe, majd egyre meredekebb lejtőn a gödörbe. Mindezek szimbóluma a mézeskalács lett idén. Még 23-én kevertem össze kapkodva a tésztáját, egy éjszakát állt a nyolc kis cipócska, hogy 24-én délelőtt az egyiket kinyújtsam, és süssek sütit a családi karácsonyra. A maradék hét cipó azóta is a hűtőben vár a csodára. 24-én este tettem félre a deszkát, a süteményformákat, hogy akkor majd. És néhány napja jöttem rá, hogy amelyik szaggatón maradt egy kis tészta, az szépen bepenészedett, egy adag penészes szar mellett élek napok óta, kidobtam hát az egészet, a hét kis cipót még kerülgetem, emlékeztetnek, hogy vannak itt dolgok, betemteni való gödrök, vagy ha csak egy kicsit megemelem az alját, már az is segítség lenne, amikor majd ki kell másznom. Lehet, a tészát kellene beledobálni, aztán rákenhetem, hogy egyszerűen beleragadtam a mézbe, a vajba.

31-én már csak feküdtem, de tudtam, hogy nagy a baj, és kollégámnak írtam korábban, hogy mivel a felesége mindenórás, ha van kedve, még gyorsan társasozzunk egyet online, így köszönhetően saját időutazó, azaz korábbi énemnek, számítottam rá, hogy aznap valami még kimozdít, habár aznapi énem utálta előre az egészet. De aztán kollégám írt, hogy változott a program, mert a gyerek megszületett. Igaz, nem így tervezték, igaz, otthonszülés volt a tervben, de úgy, hogy legalább egy bába ott van, viszont minden gyorsan történt, így a felesége fél óra alatt megszülte a babát, akit a kollégám, B. segített a világra, tartotta, amíg a két nagyobb gyerek (a legnagyobb sincs még 5), a lakás másik végében könyvet nézegetett. Társasozás helyett végül virtuális tejfakasztó lett, és örültem, hogy odaülhetek a gép elé koccintani B.-vel és másokkal, ismerősökkel, idegenekkel, a feleség aludt, a nagyobb gyerekek aludtak, velük aludt B. apja, aki szerzetes, közben az újszülött felsírt, és amíg mindenki aludt, a kollégám, B. kihozta a fél napos fiát a kamera elé, és mi koccintottunk rá is, hát így, talán megsütöm azt a tésztát, nincs, ami megromolna benne, ha jól van tárolva.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s