#371

Egészen egyben vagyunk. Vagy nem is tudom, összetákolódott valami élet, nem teljesen okés, valamit folyamatosan elhasznál, amit nem tölt vissza teljesen, de akad, amit meg igen, annyira elegendőnek, hogy még egy nap meg még egy elinduljon, sőt néha napokra, hetekre előre is tervezek. A fiúk tegnap elkezdték az ovit, megpróbálok az alaktalan félelem, a szorongások megélése helyett készen állni arra, hogy valaki tényleg beteg lesz – nem feltétlenül covid, van elég más szar a világon, voltunk is kórházban ezekkel párszor.

Egy hosszú történetet elmesélek most. Azaz a történet rövid, voltaképp két mondat, az előzménye hosszú.

A macskák az én gyenge pontom, nem tudom, miféle előző élet előző bűnei, tapasztalásai okozzák, de ezen a ponton megnyomva azonnal végigfut az idegeimen az erős inger. Annak idején észrevettem pár kóbor macskát az előttünk elterülő parkban, elkezdtem óvatosan etetni őket, rettegve, hogy valaki lebasz, rám szól, feljelent. Megmérgezi a macskákat. Jön a felnőtt, és kérdőre von. Azért etettem, a ház melletti susnyásba vonultam el, volt ott egy régi szétomló szekrény is, kartondobozok, de láthatóan senki nem gondozta egy ideje. Kiderült, egy idősebb hölgy etette régebben is itt a macskákat. No jó, átvettem a stafétát, legalábbis egy darabkáját, egy szilánkot a keresztből. Aztán egyik nap észrevettem, hogy ha tovább megyek, átverekszem magam valahogy a bokrokon, ecetfákon, ott is van egy doboz kitéve. És előtte tálkák. Az már egy másik házé, oda nem mehetek. Emiatt a szomszéd ház kapujára kitettem egy levelet, hogy keresem azt, aki a macskákat eteti. És gyártottam hozzá email címet. Másnap levelet kaptam, ő is Gabi. Összebarátkoztunk, ő 15-tel idősebb, elkötelezett macskaetető, a ház pincéjében telelnek a macskák, egyébként gondozza őket, az ivartalanítást sajnos nem tudja megoldani. Vannak még kihívások. Onnantól én is etettem, de ő a főnök, kéthetente veszekem egy nagyobb adag kaját, pokrócokat vittem stb, takarítottunk, szóval egész hatékonyak lettünk, de a keresztből azért még mindig jelentősen kevesebb az én terhem.

Nemrég fejben dolgoztam egy történeten, nyomasztó egy sztori lett, és már az elején tudtam, hogy meghal benne egy macska. Időm sem volt nagyon lüelni, kiírni, meg sokat gondolkodom egy történeten, mielőtt bármit is leírnék belőle, szóval heteken át ugrott fel a legváratlanabb pillanatokban a novella egy-egy mozzanata, míg eljött az ideje, hogy a macskahalált is elgondoljam. A történet sem tett boldoggá, a macska halála különösen nem, és amikor meglett a kulcsmondat, aznap éjjel haldokló kismacskákkal álmodtam, egy kupacban voltak, mindenki otthagyta őket a földön, én felszedtem, de nem tudtam hozzájuuk nyúlni, csak papírral, véreztek, soványak voltak, egy zacskóba tudtam csak berakni egybe őket, tudtam, ez nem lesz jó megoldás, de akkor mi? Ki tud segíteni? Erre ébredtem, és a napom átitatta, hogy az álombéli macskák helyzetére kerestem valódi válaszokat. Aznap hívott Gabi, hogy a pincében korábban észrevett alomnyi kismacska nincs meg. Sehol. Másnap átmentem hozzá, hogy feltérképezzük a pincét. Ez egy jobbára üres, egészen áttekinthető hely, alig van benne lom, jobbára tágas terek, meleg, persze pince, nem idilli hely, de mintha egy intézeté lenne, nem pedig egy lakóházé. Nincs nyoma a lakóknak, csak Gabinak van kulcsa hozzá. Zseblámpákkal néztünk át mindent, azt a néhány dolgot, ami ott hevert, falnak támasztva várt valamit, a macskák sehol. Van egy lejárata a felnőtt cicáknak, igazi macskalépcső nagy fokokkal, ott kiscica nem megy fel. Rejtély, félelmetes rejtély, Gabi elmondja, mennyire fél, hogy kimenne a cicák, csirkeaprólékot főz a varjaknak, hogy azt egyék, biztosan ne a macskáknak menjenek neki, ez a helyzet, már nem csak a macskákat eteti, de a varjakat is. Amíg etet, és elmegyek a susnyásban, körbenézni, hátha az anyamacska áthordta az almot valahova. Az elhagyatott szekrénynél találom meg a macskacsontvázat. Nem kismacskáé, felnőtt macska teste, még itt-ott rajta a szőr, egyszerre nézem kényszeresen és nem akarom nézni, nem messze tőle madárcsontváz, persze a parkban van pár ilyen, a macskák levadászta galambok ott rohadtak, de macska, az nem. Itt halt meg. Visszamegyek Gabihoz, sápadtan, nem mondom el, mit láttam. milyen jó a maszk. Oda, a bokros közepébe senki nem megy már, le lett zárva egyik oldalról, én tudom csak, hogy ott a csontváz, én láttam egyedül, és még aznap elkezdem a történetet megírni, taszító kis történet lett belőle, a macska meghal benne, egy másik macska, de ez a csontváz ugyanúgy ott van valahol, láthatatlanul a szövegben, ahogy akár egy elásott, véres, rabolt kincs, egy eldugott ellenőrző, boltból lopott játék a mi parkunkban, és nem tudok úgy kinézni egy ideje az ablakon, hogy ne azt lássam, itt, egészen közel valaki vagy valami éppen befejezi az életét, és semmit nem tudok a haláltusáról, nem rajtam múlik, és nem tudom, mi a jobb, belenézni abba a sötétségbe, belekiabálni, vagy visszacsukni az ajtót, és lámpánál hímezni, igyekezni elfelejteni, amíg lehet.

Egyébként ma reggel írt Gabi, hogy megvannak a kismacskák.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s