#367

Nem kéne ezt, Gabikám, nem kéne, de hát ez van, csak akkor jövök ide, amikor már nagy a baj, vagy közel a mélypont, vagy remélem, ez már az.

Nem, nem vagyok jól, igazából jó szarul vagyok. Fossá dolgoztam magam júliusban, augusztusban volt a családi nyaralás unokatestvérekkel, nagyszülőkkel, persze úgy készültem, hogy én átvészelem, a gyerekek élvezik, de arra nem voltam felkészülve, hogy az unokatesóék egy nappal később jönnek le, és csak később derül ki, hoigy azért, mert előző nap még beteg volt a gyerek. Namost ez egy ilyen hipochonder, ellenben a gyerekeivel a kórházat sokszor megjárt, mentális egészsége peremén táncoló embernek kiváló nyaralási alap, onnantól a konstans rettegés következett, majd rá egy hétre otthon a betegség (semmi olyan jel, ami covid, de ugye mi nem covid manapság?), és nagyon szarul voltam, nagyon pánikoltam, végignéztem a teljes Miss Fisher sorozatot, és reménytelenül beleszerettem mindkettőjükbe (mert ott van Jack Robinson is, a felügyelő), és habár én tényleg minden sorozat végén sírok, de így három hét után is az van, hogy még fáj a szajkítás, hogy kimentek az életemből, eleve nem is léteztek, de akkor hogy a picsába hiányozhatnak ennyire? És egyelőre nincs esély újrakezdeni, mert egyszerűen nincs ennyi időm.

Hónapok óta kapaszkodtam abba, hogy majd augusztusban a gyerekeim oviba járnak, szabadságokat jeleztem, amikor majd utazok, sorozatokat nézek, pihenek, írok, ehhez képest mindent, de mindent a konstans, rettenetes rettegés itatott át, küldjem-e őket vagy sem, ha mentek, az volt a baj, ha maradtak, az, és csak a határidők lendítettek túl mindenen. Meg a Xanax. Meg az alkohol.

Örökös hőemelkedésem van. Legalábbis ezt érzem. Süt az arcom. Állandóan mérem a hőmérsékletem, ami 36.6 és 37 között ingázik. Ha 37, onanntól még inkább rettegek, hogy beteg vagyok, és felelőtlenül könnyelműen emberek közé mentem, továbbadtam a kórt. Hogy tehettem? Hogy lehetek ennyire geci, önző? Hogy ahelyett, hogy elmondom pl. a munkahelyemen, hogy bocs, szorongásos pánikbeteg hipochonderként teher bejárnom az irodába, nem, nem mondom el, hanem szégyellem magam, és egyébként mindenki más életét megkönnyítve bevásárolok, megbeszélek, tesztelek végre élőben, maszkolva még az irodában is, ahelyett, hogy magamra zárnám az egész lakást, hermetikusan mindent lezárnék, és két hét múlva előbújnék, hogy jó, ha még élünk, mehetünk emberek közé, nem mi leszünk a felelősek. Felelősek mindenért. A gyerekeim nem járnak oviba, mindenféle kamu okokra hivatkozva két hét halasztást kértem. Nem kamu persze, viszem őket ortopédiára, próbálok szemészetre időpontot szerezni, és az asztmájuk miatt igazából elég toleráns az ovi, de az a nagy helyzet, hogy a rettegésem miatt itthon ülnek, és alig figyelek rájuk, mert labliis vagyok, fáradt, és ha éppen 37 a hőmérsékletem, attól félek, ha összebújok velük, én adok át nekik valamit, így tartom sokszor a távolságot, máskor meg egyszerűen az irodába nem bejárásom miatti lelkiismeretfurdalás miatt dolgoznom estig, és nem kapnak tőlem annyi figyelmet, szeretetet, amennyi járna, szóval még ezen is rágódhatok.

Csak kültérre megyek találkozni jó ideje, de most még egy teraszos ebéd miatt is rettegtem. Vagy a mai kerti esemény miatt, amiről végül leléptem, és idáig hallani a kedves jazzt, tényleg olyan jó lötyögős, nyáresti dolog, a gyerekek is mehetnének (persze nem, mert Marci nem bírja az élő zenét, erős a hang neki, mennünk kell mindenhonnan 5 perc után), de csak a szorongás maradt, hogy minek mentem a kertbe, ha ma megint 37 a hőmérsékletem. Hogy lehettem ekkora fasz? (Persze akkor lett ennyi, mután hazajöttem, mert elkezdtem ott szorongani. Reggel még 36.6 volt. Különben neki sem vágok.) Így hát iszom egy pohár bort, és nem akarok az italtól semmi mást, csak annyit, hogy mutassa, a tüneteim csökkennek, tehát nem betegség, tehát pszichoszomatikus, tehát. De ezt a bemutatót minden este igénylem. Már csak 36.9

Kedden online terápiám lesz, első alkalom, tudom én, hogy ez kóros, így nem maradhat, hogy változtatni kell, ez így nem élet, ez vegetálás, fotoszintézis, a napfényből, az alkoholból hőt állítok elő és önsajnálatot. Abban bízom, hogy így is tudok némi szeretetet adni, hogy nagyjából ellavírozok a munkámmal, hogy van, amikor mások társasága nem szorongással tölt el, hanem boldoggá tesz, és nevetek. Néha tudok figyelni arra, amit olvasok. Tudtam írni, sőt szerkeszteni is egy saját szöveget. És tényleg boldog vagyok néha, ahogy boldog voltam a nyaraláson is, amikor az örvényesi malomnál jártunk, éppen behúzott nyakkal jöttem ki az épületből a gyerekekkel, rajtam maszk, a molnár-gondnok bácsin, aki egyébként remek pedagógus volt, szintén maszk, és ránéztem a telefonomra, és jött egy levél a novellapályázatról, hogy az enyém bekerült, nem is tudtam, higy most értesítenek ki, nem vártam, és a remegő ujjaimmal valami olyan taget kapott a levél, hogy örökre eltűnt az inboxból, és először arra gondoltam, ez a tavalyi levél lehetett, valahogy előkerült, de aztán rákeresve meglett, és emlékszem arra a boldogságra, aztán felmentünk a kis templomhoz, a temetőhöz, ami egészen elbűvölte a gyerekeket, eleve az egész, a halál, a csata, a sebesülés, ez nekik még mind még semmi, csak Playmobil, katonadolog, mondjuk most Marci idejött, és megkérdezte, hogy aki meghalt, az nő-e még tovább. Mondtam, hogy nem, és talán ezért is eszem most nyakló nélkül, hízom, öt kiló, hat kiló, hét kiló plusz, hogy nőjek, növekedjek még, hogy ez még legyen valamiféle élet.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s