#362

Nehéz volt. Meg még nehéz is. Felszedtem pár kilót, felszedtem pár évet, új fóbiákat, kiélesedést. A gyerekeim otthon kezelt betegsége márciusban olyan trauma lett, ami azóta sem múlt, főleg mert az asztmájuknak folyamatosan van nyoma, jelenléte, most voltunk a néptelen játszótéren, egyetlen nő hintázott, mindenkinek háttal, és nem akarta felszabadítani akkor sem, amikor a fiúk egymás között cserélgették a másik hintát. De igazából nem zavartuk egymás köreit, egészen addig, míg először Tomi, aztán Marci kapott köhögőrohamot. Mintha lenne bent, a hörgőjükben, tüdejükben valami, ami ott ragadt, éjjel sípol, és ha szaladgálnak, ha végre erőltetik magukat, kijönne, de ez a szaladgálás mindig szabadtéren történik, ahol mostanában nem annyira jó dolog köhögő gyereknek lenni, így azonnal hazajöttük némi látványos vita és az én borzalmas befeszülésem árán. Nem tudom, hogyan megyünk így bárhova is, közösségbe, neadjisten oviba, bárhova, bárkivel, nem merem másra hagyni őket, fél órára is alig, nem tudom. Kéne egy orvos végre, kéne valaki, aki azt mondja, hogy ezt most ő intézi, nem nekem kell, adjam át a felelősséget. Az első dátum, ami reális, a fül-orr-gégész kontrollja két hét múlva, utána már a háziorvos is rendel. Még két hét éjjeli kelés, oxigénszint-mérés, ideláncolódás, sehova sem menés. Na nem mintha olyan nagy közösségi életről mondanék le, ide, ebbe a lakásba, a kényszeres gyűjtögető mellé békeidőben sem jöhet vendég. De egy jó éjszakát meg tudnék becsülni. Ellenben nem szedtem be több Xanaxot, és a borfogyasztásom is teljesen kulturált.

Egyébként meg nem igaz, kijárok, többet, mint eddig, rövidke séták az üres irodába és vissza, nézem a várost, pontosan azt a részét, amit eddig is bejárhattam, lakás, ovi, munkahely, edzőterem, az egész elfért egy kis területen, kicsit még kisebb lett, idegenebb, eddig lezárás volt, akár egy forgatás után, nézem a régi épületeket, rajtuk a film, a csinált világ nyoma, a régi plakátokon újak, alkalomhoz illők, régebben francia szövegek, néha ciril betűs utcatáblák maradtak fent, most meg egy másik világ reklámjai, szabályai. Mondjuk ez a forgatás még tart.

Megyek át a Klauzál téren, a taxisok egy helyre gyűlnek, csupa gyűrött tarkójú, aranyláncos figura, mind túlsúlyos, a legsúlyosabb alig tud menni, ő mondja most is: “Mindig meg kell nézni a a kakit, én mindig megnézem, a pisát is. Ellenőrizni kell.” A többiek bólogatnak komoran. Aztán csend. Valakit temetnek, nem tudom, meghalt-e már, vagy csak most tudták meg, hogy fog. Az élet megy tovább, a meghalás is.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s