#360

Na, hát jó lett volna letudni a pánikot már előre, de nem, ez sajnos nem lett letudva. Alapvetően elrontottam valamit, hónapok óta húztam, hogy ezt most még kibírjuk, lemegy, utána jön egy kis pihenés, sőt sok, meg virágszirmok hullása, apámfasza, de nem jött, hanem megint egy kis szopóág, betegségek, pénztelenségek, dolgok intézése, semmi igazán komoly, de mindig valami. Majd mély levegőt veszek, ha elúsztam a belógó ágig, a szikláig, a stégig, de aztán jött a zuhatag, és kurvára nincs elég levegőm. Viszonylag gyorsan mentem bele az addikcióba, utána nem ittam, de most újra iszom olykor, úgy nem tartottam meg a fogadalmam, de most érzem, hogy nem függök, hanem eszköz, egy-egy deci bor némely este, volt 2 este is sör, és volt olyan este, hogy kitöltött bor egy részét végül a csapba öntöttem, nem kellett. Ez valamelyest helyrebiccent, legalább ennyi.

Nem sok, mert valójában még mindig nem jutottam levegőhöz. Zuhantam le a vízeséssel, és gondoltam, hogy egyszer leérek az aljáig, csak azt a szakaszt kell kibírni, meg odaérni, kb. mint gyerekkoromban a lifttel, hogy ha zuhan, akkor elég, ha a végén felugrunk, és akkor nem ütjük meg magunkat. Ez most az volt, hogy ha majd letelt a karantén, amikor 2 hete nem találkoztam külföldön utazgató kollégáimmal, akkor tudom, hogy na, mi most nem leszünk betegek. Ott basztam el, hogy de, már előbb betegek lettünk. A fiúknak az asztmás bronchitisze jött ki, nekem a mérhetetlen szorongás, hogy mi van, ha kórházba kell vinnem őket, ahogy annyiszor megtörtént, és ahol minden olyan jól ment, figyeltek ránk, átvették a felelősséget, két-három nap nyugi, otthon gyógyulás, sötétben olvasás, séta a picike parkban. Hát ez így a korona idején nem annyira egyszerű, bemenni egy kórházba nehézlégzéssel, miközben én meg köhögök. És ettől még jobban köhögtem. Egyre inkább. És minél inkább, annál jobban tudtam, hogy ez már az, igen, és ezzel nem mehetünk kórházba, mert az a pokol. Az lett volna, de mellé gyártottam egy sajátot, munkahelyi határidőből, 10 órás homeoffice napokból, rettegésből, netes cikkekből, bezárkózásból. Mindenféle testi tünetek figyeléséből, adatok, számok ellenőrzéséből, méricskéléséből, valami szedett-vedett takaró lett, büdös, foszló, alatta is beállt a levegő, fulladozom, de ha bent vagyok, ami kint van, nem lát meg, nincs is, elmennek a szörnyek. Szerda este az egyik gyerek zokogva kérlelt, hogy hívjam a mentőket, mert reggel óta fáj a fütyije. Reggel óta. Az apja a heti bevásárlást intézte, őt hívtam, hozzon kamillateát legalább, a gyerek sírt, ugye a mentők? Akkor öregedtem pár napot. Másnap reggel az asztmás másik a reggeli babapuding után sikítozott, hogy mindene nagyon viszket, ő ezt nem bírja, borzasztó, sírt, vittem zuhanyozni, az egész teste tiszta vörös folt, anya, bárcsak minden a régi lenne, ezt sírta, azonnal küldtem fotót a dokinknak, aki azonnal hívott is, nyugi. Csalánkiütés lett, mivel a gyerek beteg, vírusos a bronchitisz, emiatt lehet ilyen allergiás reakció. Újabb pár napom elmorzsolódott, gondolom, a virágszirmosakból.

Azóta már küldtem a dokinak levegővétel hangfelvételt, oxigénszint adatokat, ő pedig felírt szteroidos tabletta e-receptet, és javasolta, hogy hadd írjon fel nekem Xanaxot. Talán 20 éve lehetett, de inkább több, hogy az utolsó fél Xanaxot, amit akkor hónapok óta hordoztam a pénztárcámban, és beszedés helyett a műbőrről kellett volna felnyalnom, szóval hogy azt végül kidobtam. Nem kell már az egérút. És ma reggel azt mondtam a dokinak, igen, kérem, írja fel. Aztán letettem a telefont, és megsirattam azt a fél Xanaxot, hogy csak visszajön.

Végül is nincs Xanaxom, ahhoz, hogy eljussak a gyógyszertárba, nem kéne köhögni, maszkom még nincs, de végre rendeltem, ebédet is jövő hétre, és a fiúknak játékot, harmadik napja áll kint dobozostul az ajtó előtt, hogy pusztuljanak rajta a vírusok, és miközben szellemesen próbálok mindenkinek írni, amikor tudok éppen írni, kommunikálni, már voltam elég bátor többeknek panaszkodni, amitől nem lettem jobban, hanem csak panaszkodó lettem, de legalább néha viccesen tettem meg.

Ma elmentem fürdeni, áztattam magam a Hapciszörny habfürdőben, levendula és menta a szabad légutakért, és eszembe jutott, milyen jópofán igyekszem elmesélni, hogy összeroppantam, akkor bevillant, hogy hát baszki, én ez vagyok, ez a bohócpofa, szép nem lett, elég okos sem, legyen vicces, és hogy én a szülőszobán képes voltam viccelni, amikor deréktól lefelé csak valami rángatózás voltam a zöld függöny mögött, és odalépett a dokinőm, hogy Gabi, ez a császár nagyon kellett, a két gyerek köldökzsinórja matrózcsomóban volt, akkor azt tudtam mondani, hogy ó te jó ég, mit felejthettem el, hogy nevettek körülöttem az orvosok. És ahogy ez eszembe jutott, akkorát sírtam a kádban, hogy csuda, bele a hapciszörnybe, de ez nem igaz, mert akkor még zuhanyozós rész volt, hogy ne a saját koszomban üljek, végül persze csak abban ültem, bár a könnyek, a takony lementek a lefolyón, akkor azt is mondtam magamban, hogy jó, akkor ez van, ez a bohócpofa, viccel a szülőszobán, meg amikor idegösszeroppanása van, hát biztos ez is jó valamire, de ettől még nem fogom megúszni a dolgokat, szóval eldöntöttem, hogy akkor letolom valahogy magamról ezt a büdös takarót, mert az a nagy helyzet, hogy tényleg van kint egy szörny, csak meg kellene alaposabban nézni, mit lehet vele kezdeni.

U.i.: És meg kellene becsüljem magam, mert vannak emberek, akik küldtek ölelést, kedvességet, figyelmet, és nem tudom, vissza tudtam-e adni, de szeretném, ahogy a dokimnak is, és szerencsés vagyok, hogy vagytok, köszönöm!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s