#348

Tegnap próbára tettek, és végül mentem a komposztba. Ami talán nem is baj, új élet, miegymás. Egy kis kimenőm volt, az irodába szaladtam be különleges, lebomló csomagolóanyagért, amivel majd valaki valahol, egy kertben a bomlást vizsgálja. A Nagymezőn sétáltam, amikor meghallottam az egyik lány hangját. Először civakodásnak tűnt, de aztán a hangsúlya átváltott abba, amit már nem lehet elkenni viccelődésnek, sütött belőle az agresszió, a gyűlölet, olyasmi hang volt, mint ami miatt K., a kómás, a koponyasérült élete első, kicsi, de teljesen berendezett lakását végül eladta, mert a budai bérház egyik, befelé nyíló lakásában, örökké nyitott ablakánál egy őrült nő lakott, reggeltől estig véletlenszerűen üvöltött fel gyűlölt ellenségeire, keserűség, szenvedés és rengeteg harag, gonosz harag volt a hangjában, nem lehetett ott lakni, ez a lányhang is ilyenné vált, és csattanásokat is hallttam, és vissza kellett néznem. Így láttam, hogy a Nagymező és a Hegedű utca között, a Király utcai templom oldalán, a kis iskolaudvaron az egyik lány veri a másikat, pofozza, tépi, majd amikor a másik a földre kerül, rúgja, erőből.

És én nem tudom, hogy is gondoltam, de elkezdtem futni, mégiscsak rúgnak valakit a földön, lányok, fiatal lányok, fiatalkorúak, 13 óra van, süt a nap, valami lesz. És a bántó, ahogy észrevett, abbahagyta. Ennyit értem el. Kérdezte, mit akarok. Nem tudtam, mit akarok. Mondtam, hogy láttam, itt valami gond van, tudok-e segíteni. Nem tudok. Ez családi ügy. Ez itt a húga. De ez így nincs rendben, mondtam, közben a húga simogatta a pirosra pofozott arcát, a megtépett haját. Menjek el, nem az én dolgom. Mondtam, hogy azért én még megkérdezem, hogy biztosan nem tudok-e segíteni. A húg rázta a fejét. A nővér csak nézett. Menjek el innen. De ez közterület, itt lehetek, mondtam. Akkor ne nézzem őket. Jó. Azért néztem, de elmentem. Igen, elmentem, mert amikor odaszaladtam, az nem volt bátorság, az valami gondolkodás nélküli reakció volt, nem volt mit legyőzni, de ott, amikor már döntenem kellett, nem voltam semmire sem jó. Csak tanúnak. Egy értelmes lépés nem jutott eszembe. És a végén fel is adtam, a szinte bátorságból biztos gyávaság lett. Kijöttem az udvarról, néztem őket, ahogy kimeredve vártak, arrébb sétáltam, hátha látok valakit, rendőrt, és igen, hátha látok felnőtt férfit, az utca üres, valami istentisztelet volt a templomban, kint meg a koldusok ültek, meg egy idős néni a kerítésen át nézett befelé. Kérdezte tőlem, mi történt. Mondtam, hogy valakit megvertek. Nahát, itt a templom oldalán. Itt. De ez máshol sem lenne jobb, mondtam. Aztán eljöttem.

Míg beértem az irodába a komposztnak való csomagolóanyagért, remegett a kezem, és hazaúton is arra mentem, a templom felé, de már nem volt ott semmi nyoma a verésnek. Otthon, később arra gondoltam, legalább egy címet felírhattam volna, odaadhattam volna a lánynak, a sajátomra gondoltam, de most, ahogy írom ezt, már tudom, hogy valami szervezeté kellett volna, segélytelefoné. Mondanám, hogy legközelebb majd okosabb leszek, de remélem, sosem lesz legközelebb.

Egyébként K. nem csak a kiabáló őrült miatt adta el a lakást, fény sem volt ott, egy szobanövényt tartott, arra a nap egy bizonyos szakában a lakás egy pontján, egy vékony sávban behullott a fény, rögtön a bejárati ajtó után a kiskonyhában, abban a sávban húzta arrébb és arrébb a növényt, ha otthon volt, ha nem, akkor hagyta, hogy amennyi jut neki, annyit kapjon, mondanám, hogy kb. 13 óra, süt a nap, ennyi jutott, de már nem emlékszem, pontosan mikor is volt a napfényes idő. Azt tudom, K. mindig vigyázva ment haza, hogy ne döntse le az ajtónyitással a növényt, ne bántsa. Végül túlélte, de menni kellett, új élet, miegymás.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s