#347

Van az a mondás, hogy valamin megpihen a szem. És tényleg. Vannak pici foltok, egy-egy zug, tárgy, amibe kapaszkodom, nézem, amikor arra van utam, nem csak pihenek rajta, de mintha beszippantanám az életerejét annak a virágokkal borított kis erkélynek, annak a repkényes ablaknak, annak az üveg mögött nézelődő macskának, de marad nekik is.

Most ez van az óvoda mellett, ez a bontás, és én megállok a fiúkkal is, megállok kifelé jövet, nézem a folyosó ablakait, amik eddig rejtve voltak egy romos épület mögött, ott, abban a lépcsőházban bezzeg igazi élet zajlik, kaland, mágia, szépség, minden teljesebb, örüljek, hogy bekukkanthatok, hogy látom egyáltalán.

Mert az enyém meg, az olyan. Olyan lófasz. Minden csak majdnem. Eleve az van, hogy borzasztóan fáradt vagyok. Reggel felkelek korán, hogy legyen időm egyedül kávézni, ez az én időm, ez a reggeli kávé, de a macskák már basztatnak közben, egymást is. Aztán elviszem a fiúkat némi keserves rutin után az oviba, onnan megyek dolgozni, útközben igyekszem pár apróságok már elintézni, vásárolni, posta, havi asztmagyógyszer recept beszerzése, kiváltása, az irodából délután robogok a fiúkért, heti kétszer karate, egyszer játszótér, egyszer könyvtár, aztán már csak haza van erőnk jutni, jobb esetben hétre hazaérünk, vacsora, utána amíg én rendbe rakom a dolgokat, készülődöm a másnapra, ők játszanak, mesét olvasok nekik, keserves rutin után ráveszem őket a rendrakásra, fürdésre, keserves rutin után ráveszem őket, hogy kijöjjenek a fürdőből, mesét néznek, ekkor dolgozom, mert mindig el van maradva az óraszámom (hiszen későn érek be, korábban jövök el az oviba), a feladataim is, mesenézés után meseolvasás, keserves rutinnal ráveszem őket, hogy lefeküdjenek, és az ovis alvás miatt tíz előtt nem alszanak, de van, amikor még tizenegykor sem, éhesek, pisilni kell stb., közben elrendezem a macskák esti dolgait. Ha végre én is felekszem, akkor örülök, mert végre van fél órám az ágyban olvasni, és pótolni az elmaradt angol szöveget, vagy ha az csoda folytán megvan, akkor olvasni valami olyat, mivel előrukkolhatok a podcastban.

Minden feladat lett. Feladat az evés, számolom a kalóriákat, örökösen éhes vagyok, igenis szenvedés, nem érzem, hogy na, milyen nagyszerű ételeket találtam, amelyek telítenek, nem, éhes vagyok folyamatosan, vergődöm, és így fogyok heti fél kilót, tehát igazán nem sokat. De legalább már lement 4 vagy 5, 4 a hitelesített, előtte nem mértem magam. Persze jó lesz ez, máris feljött rám két régi nadrágom és egy motivációs új, nem teljesen szépek rajtam, de még 1-2 kiló, és jók lesznek. Csak ennék. Nem csodákat, csak mondjuk lefekvés előtt két almát meg egy körtét. Roppanó szőlőt. Sajtot, sokat. Elviselhetetlen szagú camambertet. Házikolbászt. De most én választottam, hát nem eszem.

Feladat az olvasás, ezt is magam választottam, magam döntök a podcastba illő szövegről is, de hiányzik, nagyon-nagyon hiányzik az időelbaszás. Valami régi krimi újraolvasása csak úgy. Abbahagyni valamit, és nem aggódni, hogy akkor miről beszélek hétvégén.

Most elindult az írókör, baromi inspiráló, ezer kérdés és válasz generálódott bennem, de a három hét múlva következő időpontra nem fogok tudni mást írni, mint maximum a házi feladatot. A szerdák, a szitter napjai kiesnek most, ünnepnap, őszi szünet, ilyenkor egész nap a gyerekekkel leszek. Ezek a feladatok építeni fognak engem, de hiányzik, nagyon-nagyon hiányzik a szövegalkotás szabadsága, már amennyire szabadság az, hiányzik az írás, ahogy elkezdem, és nagyon bénák a mondatok, ez nevetséges, csak úgy csinálok, mintha tudnék szöveget írni, és aztán valami egy idő után átvált, és ez megy, ha nem is jó, de valami, és nem én vagyok béna meg a mondataim műviek, hanem csak nem passzolnak teljesen ahhoz, amit beléjük öltöztetnék, de ez már szabászat lesz, nem pedig a rongyból kabát fázisa.

Nehéz elfogadni, hogy még a feladatok ideje van, hogy még nincs másra idő, mindent okosan be kell osztani, egyben kell tartani, nem az elengedés ideje van. Persze, más meg így fut maratont meg lesz bajnok meg mittudomén, máshol háború van, betegség, sokkal komolyabb gondok, ez semmi, tudom. Azt hiszem, én csak abban a toronyban szeretnék lakni egy kicsit, a mágia és szépség tornyában, vagy legalább hetente egy-két órát ott lenni úgy, hogy senki nincs velem. Igen, ez nagyjából jó terv, és biztos, hogy előbb-utóbb megvalósul: szeretnék egyedül lenni valami térben. Megfogadom, hogy olvasom, amit kell, nem eszem semmit, és a csekkek is rendben lesznek.

Ahogy ezt írom, már látom is, egyszerűen be kell zárkóznom az irodai wc-be. A mágia és a szépség tornya. Ennyi.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s