#346

Volt három teljes munkanapom, hasítottam, mint a jégcsákány, a legjobb az, hogy éppen befért az alakuló írókor, ami nagyon csodásnak ígérkezik.

Csütörtökre Tomi már nagyon köhögött, este már olyan gyakran kellett neki a Ventolin, hogy a végén kapott szteroidos kúpot, de az éjjel így sem lett jobb, néhány órát aludtam, azt is tördelve, hallgattam, hogy zihál a gyerek, végül valahogy elmorzsolódott az éjszaka, az a pár óra az orvos rendeléséig. Ilyenkor mindig szorongok, hogy már régen kórházba kellene vinni a fiút, de attól is félek, hogy feleslegesen hurcolom éjnek évadján, a végén felveszik, miközben nincs is baj, csak a protokoll. Node most a körzeti orvosnál is olyan fos értékek jöttek ki, hogy ő, aki eddig sosem küldött kórházba, most küldött, így mentünk azonnal. Lett inhalálás, infúzió, intravénás szteroid, szobafogság, egy ágyban alvás keservesen, aztán lazuló szabályok, kórházi ebéd (neki), óvatos diéta tartás (nekem), olvasás, tengődés, a szobatárs életébe belelátás, gyomorgörcs ettől.

(Egy jó szava nem volt a kisfiához, mindig csak szapulta, basztatta, de nem gonoszságból, hanem láttam, kiszáradt, elfogyó energiájának volt ez a maradéka, nem volt már másra. Az öt éves kisfiú egy karcos, lepukkant tablettel játszott egész álló nap, néha átjött az ágyunkhoz, mutatta, mivel játszik, kérdeztem, érdekli-e, amit Tomi néz, nem érdekelte soha semmi, de semmi, csak a saját játékai, de azok sem. Szinte sosem beszélt, csak nyávogott, néha csapkodott, hogy minden unalmas, minden játék, a tableten volt hatszáz gagyibbnál gyagyibb szar, egyikről a másikra kattintott, unta, még elmesélni sem tudta Tominak, annyira magába szorult szegény a kommunikációhiánytól. Amikor az apja volt bent vele, az ölelte, csikizte, játszott vele, de akkor is csak nyávogott a kisfiú, hagyjál, ne már, unom, a szívem megszakadt. Az anya akkor borult ki igazán, amikor kiderült, mi mehetünk haza vasárnap, ők még nem, még jobban szidta a gyereket, mondta, hogy ott hagyja, hazamegy, nem érdekli az egész, mennie kell, mert a papának a gyógyszerek, a kisfiú nagytesóját indítani kell iskolába, az apa már nem tud otthon maradni, dolgoznia kell. És ez a kisfiú hibája, mert nem eszik, mert elkapcsolja megint a tabletet, mert nyávog. Kellett a hibás.)

Végül ma hazaértünk, Tominak még pár nap itthon. De sebaj, mert létom ám, hogy Marci, hogy ő viszont egyre szarabbul van. És már úgy köhög. Ez lesz az ötödik szar éjszaka, de az a furcsa, hogy valahog mégsem érzem magam úgy, ahogy az a szerencsétlen anya mellettem, kiszáradva, elfogyó energiával. Vannak még tartalékok. Például a kórház kertje. A csigaházak, amiket a két fiú gyűjtött látogatási időben egy üres kávéspohárba, és amiket ősi ösztönre hagyatkozva végül kivittem vissza az udvarra, egy ablakbeugróba, és amiket másnap megnéztünk, és legalább a fele csigaház hirtelen telinek bizonyult, és lakóival sugárirányba menekült a pohárból a falon, az ablakon. Az éjjeli olvasás. A fotók, amiket készítettem Tomiról, és átküldtem Marcinak, cserébe jött Marciról, és Tomi mosolyogva végigsimította, mintha egy élő arc lenne ott.

Ez is a kórház. A vidám nyomora, a kicsit már megkopott, soha senki által meg nem nézett üvegmatricák világa.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s