#345

Egy Karin Tidbeck novella miatt elővettem ezt a számot. A történetben a narrátor testvére hallgatja éjjel, Robert Smith nyávog a fülhallgatón keresztül is, a narrátor kibámul az éjszakába, és már én is bámultam vele, egészen más formájú, de egészen hasonló, boldogsággal, várakozással eltöltő ürességet érezve.

Pakolgattam, hogy majd meghallgatom, és tegnap végre olyan éjszakám lett, amikor hagytak bámulni a dolgok, az ágyamban feküdtem, az ablak résnyire nyitva, begumizva postásgumival, a macskák ki ne bújjanak, a párnámat bámultam, de közben éreztem azt az erős vágyódást, amit annak idején éreztem, tizenévesen. Az ablakom résnyire nyitva, éppencsak kifér rajta a kezem, kilóg az éjszakába, hogy a cigaretta kint füstöljön, néha visszahúzom, beleszívok, a résen próbálom kifújni a füstöt, azt hiszem, így nem, de persze igen, kint is, bent is füst. Olyan grandiózus a kinti minden, hogy sírni tudnék, grandiózus a párna, éppen annyira grandiózus, amennyire az a 30 évvel ezelőtti feketeség, ami voltaképp egy zsebkendőnyi, titkokkal, sírással, gyilkosságokkal teli kertet rejtett, némi szőlő, paprika, és ott ásta el valahol apám a lapáttal agyonütött kismacskákat, hiába kérleltük, végül csak a nemtudásba menekültünk öcsémmel. Most újra visszatér az elásott tragédia, hiába van csak résnyire nyitva az ablak, ezek a macskák ki-bejárnak, de már látom őket, ez már a tudás. A zsebkendőnyi kerten túl ott a szomszéd düledező háza, Sanyi bácsi már nem egész ember, talán sosem volt az, de ennél egészebb talán, szódásüveg szemüveglencséi közepén még egy kisebb lencse, felnagyítja a véreres, homályos szemeit, totyorászik logó melósnadrágban egész nap, bogarászik lassan, habár nem idős még, anyám szerint elhagyta a felesége, és onnantól megindult lefelé, néha áthívják a szüleim ebédelni, meghajlott háttal, tág szemekkel néz maga elé, ha érkezik az étel, szemérmetlenül nyeldekel előre, akár egy kis állat, mindent befal, zavartan nevetgél apám ordenáré viccein, hazatotyog a gazba, ha ő ütne agyon kismacskát, abban nincs káromkodás, az anyátokkurvaistenit, az csak a dolgok kusza elrendezése, ha éppen eszébe jut. Ebbe a sötétbe, ebben a tágas, ötven méteres térbe bámulhattam ki, és sírhattam a boldog várakozástól, vajon mi lesz.

Mi lesz, mi lesz, macska van, a táskámban egy ideje mindig akad nekik étel, agyon még nem kellett ütnöm egyet sem, férjem nem lesz, így azt el nem hagyok, leszoktam, a szobában szuszog még két gyerek, így csak csendben hallgatom a zenét, fülhallgató nélkül, kicsit elszomorodom, amikor rájövök, ahelyett, hogy egyre közelebb lenne, egyre messzebb az az idő, amikor bámulok ki a sötétbe, a tengerre valahol egészen máshol, másokkal, ez az ötven méteres tér egészen összement, vagy másfelé tágult, nem is tudom.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s