– Nincs Isten – mondja nekem ma reggel az egyik gyerek csak úgy.
– Honnan tudod? – kérdezem.
– Nem találkoztam még vele.
– Szerintem van, én már imádkoztam is! – mondja a másik gyerek.
– És ha más azt mondja, találkozott, akkor mégis van? – kérdezem.
Csend.
– A repülősök tudják, hogy nincs Isten.
– Miért?
– Mert ha repültek, és nem látták, akkor nincs.
– Aha. És akkor Mikulás sincs?
– Hát hogy lenne. Ha lenne, akkor igazi szakálla lenne, nem az a műanyag – közben mutatja az arcán a műanyagot, csóválja a fejét.
Itt tartunk, menni kellett fogat mosni, elkentük a témát.
Egyébként rohadt fárasztó hétvégék vannak, amikor elviszem a legtöbb balhét, de boldogság, boldogság. Anyáméák házassági évfordulója jól sikerült, nyilvános helyre mentünk, habár a középső, nagydarab, patriarchális, teletetovált középső öcsém azt mondta, ő azt nem vállalja a papával. De papa viselkedett, nem üvöltött, nem csapkodott, mintha még tudna ütni, nem sértett meg senkit, nem alázta meg anyámat, anyám ajándékba pénzt kapott, először egy hitelük végét akartuk kifizetni, de azt kérte, legyen inkább készpénz, amit a legnagyobb öcsém adott oda neki, lemaradva papától. Apámtól. Ez így már tényleg ajándék anyámnak, egy kis tér.
És ott fotózkodtunk, ahol annak idején minket fotózott apám, a gödöllői Erzsébet parkban, ahol biciklizni tanultam, ahol bújkálva cigiztem, ahol az iskolai Cooper teszteket lefutottuk, ahova kijártam futni, amikor felnőttként néha hazamentem. Egy tenyérnyi nagy kavicsot hoztam a parkból, aminek egyik felülete lepattant, és látszik a fémes csillogás, a fiaim valamiért nem értékelték, emiatt kicsit megijedtem, de szerencsére még hordják haza a kavicsokat, a szépeket, a szív alakút, azt, ami az embert, a sofőrt jelképezte egy makkhéjban. Makkhéjban ennyi. Sok.
nimbusz 