#337

Végül másképp alakult a dolog, mint ahogy elterveztem az iroda wc-jével (ahol egyébként már végigsírtam A Little Life utolsó oldalait) meg a csokival, és nem csak azért, mert Marci beteg lett, és végül némi irodai meló után rohantam haza csütörtökön, hanem mert bekerültem a kötetbe. És ez nagyon boldoggá tett. Még az irodában voltam, amikor megkaptam a hírt, kiabáltam kicsit, egyik kollégám ivott volna egy felest velem, de bevallom, nem mertem. Olyan kimerült voltam, féltem, nem leszek képes végigtolni a napot. Így is nehéz volt, szinte végig ásítoztam, alig bírtam ébren maradni. Nem tudom, honnan jön ez a szorongás, rettegés,  miközben boldog várakozás is volt bennem, kitartó önbizalom, sőt elvárás, mert persze egyik felem hitte, hogy igenis be fogok kerülni, de olyan mélyen átitatott az aggodalom, hogy már hétfőn erről álmodtam, és azóta is minden pillanatomban benne volt, mint egy duplikált élet, egy másik rétegben mozgás egy idejűleg. Kényszeres voltam, ellenőriztem, tavaly hogyan is kaptam levelet, már délelőtt vagy később az eredményhirdetés napján, mikor került ki hivatalos anyag, folyamatosan frissítgettem a megfelelő oldalakat, és közben a felszínen éltem a másik életet.

Ezek után péntektől hirtelen a kispadon találtam magam, távol ettől az egész hercehurcától. Oké, a novella elindult az útján, eldőlt a dolog. Oké. Levált rólam, már tudja mindenki, hogy van, ez és ez a címe, nem csak az a pár barátom, akinek megmutattam. Ez már nem az én magánügyem többé. És ettől olyan hihetetlen nyugalom és távolság jelent meg bennem, mintha egy kamera távolodna velem, egyre nagyobb lenne a befogott tér, miközben a tévé vagy a monitor képernyője nem változik.

Olvastam egy hosszú-hosszú kommentfolyamot az egyik Facebook csoportban, és ez a távolság nem csak azt adta, hogy mindenkire nagy megértéssel és nyugalommal tudtam nézni, hanem hirtelen beláttam a múltat is, a sajátomat, a nem is olyan távolit, amikor itt, a blogon szidtam le az első helyezettet egy irodalmi díj kapcsán, vagy amikor egy másik pályázatnál, ahol nem kerültem be még a “majdnem jók, dolgozzunk rajta sokat, és valami kisül” listájára sem, és képes voltam ugyanezen Facebook csoportban egy posztra kommentet írni, szóval láttam, és értettem a keserű, üres szenvedést, a sajátomét is, a most be nem kerülőkét is, és ahogy megértettem a mai posztolót, úgy fogadtam meg, hogy én viszont igyekszem többé nem kommentelni, nem méricskélni, ha már így megláttam a mintázatot, akkor szabaduljak is meg tőle, nem ez a visszautasítás feldolgozásának leggyümölcsözőbb módja. (Igaz, ez a poszt sok szőnyeg alá besöpört problémát előpiszkált, ugyan széttaposva, de azért még felismerhető alakban.)

És most szombat, még mindig rengeteg időt töltök a fiúkkal, egyrészt túl sokat, másrészt nem ez az idő sok, hanem a maradék idő kevés, pl. ma jutott eszembe, hogy akkor a sok görcs és szorongás után igazán nekiállhatnék valami új szövegnek is, legalább egy tárcának. Nem ám blogposztnak. De ha már így felmerült, akkor annak is. Íme.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s