#335

Azért a kreatív, munkás, dolgos, de mégis gyümölcsökkel teli napok részét képezi a trágyapakolás is, és el-eljön az a nap is, amikor másra se jut idő, csak azt lapátolni, teríteni. Ilyen csodás nap lett a hétfő, amikor is oviszünet volt, így kitaláltam, hogy elviszem a fiúkat az IKEÁ-ba. Metróval.

Bátor lépés volt, és hogy teljesen elbaszódott, annak minden okát ismerhettem előre, csak ugye. Mert az, hogy Marci már napok óta hamarabb kelt, mint én, az első körben inkább úgy zavart, hogy az a reggeli, kávéra elcsent fél órám is megszűnt, és még feszültebb voltam az egyedüllét hiányától. Vagy az, hogy hétfőre már két kemény, hőségben mászkálós napon vagyunk túl, szombaton Könyvhét hármasban, vasárnap Gödöllő tömegklözlekedve, nappali alvás nem fér be nekik, este túl pörgősek, hogy időben aludjanak, ebből is csak azt éreztem, hogy borzasztó kimerült vagyok a korai kelés, késői fekvés, örökös gyerekre figyelés miatt. De hát az IKEA! A húsgolyók (amiket nem is szeretünk)!

Marci lent a Blaha metróállomáson kezdett rosszul lenni, és amint felszálltunk a szerelvényre, szinte beájult az ülésre. Keletinél le, legyezgetés. A gyerek holtsápadt, a szája fehér, a másik nem érti, wtf, végül valahogy feljutottunk a felszínre, trolira tettem őket, az egyik nyeklik-nyaklik, a másik sír, mert megérti, hogy nincs IKEA, nincs semmi, megyünk haza.

Utólag összeraktam, hogy végül azért nem ijedtem meg igazán, és azért maradt megoldandó feladat, nem pedig egy elájuló gyerek drámája, mert hiába nézett ki szarul, valójában folyamatosan ásítozott, és nem ájuldozott, nem az eszméletét vesztette el, hanem el akart aludni. Ennyire készen volt. Azért utólag belegondolva meg is veregettem a vállam, hogy sikerült ebből a helyzetből szépen hazajutni egyedül, a trolin az ölembe ült, aludt volna, de végül végig duruzsoltuk az utat, és Tomi is megnyugodott, a troli kicsit mindig kaland nekünk, akik sétányira vagyunk szinte minden napi fontos helytől. Hazaértünk, Marci levette a cipőjét, megmosta a kezét, végig támogattam, lefeküdt, és aludt bő két órát. Felkelt, jóízűen betolt egy adag borsófőzeléket pörkölttel, és elmondta, hogy már jól van.

Aznapra volt egy fül-orr-gége kontroll időpontom is vele, magánorvosnál, végül merészek voltunk, és délután odavillamosoztunk kettesben, belekeveredve a 4-6-os pótlóbusz tömegébe, és mivel éppen a Corvin negyednél szálltunk volna le, és a megállóban olyan tömeg volt, hogy magában a villamosban haladtunk előre, hogy a legelső ajtónál szálljunk le, hát elindult velünk a villamos vissza. Szóval még egy kis séta, de Marci bírta.

Viszont hazafelé arra gobndoltam, belső, kisebb utcákon sétáljunk, és Marci remegett és rettegett. Húzta a kezem, húzta a bőrt rajta, szorongott, és minden ügyes megoldásom feletti megnyugvásom felülírta, hogy mennyire inkompetens is vagyok, hogy a gyerek egy utcával beljebb a körúttól retteg, még ha ott is vagyok, és nyugtatom, és csak ma reggel, amikor végre hétig aludtak, volt időm átgondolni, hogy a fiam széthullott nyilvános helyen, megborult a világa, nem csoda, ha most szorongóbb, és egy egyszerű villamoson ragadás is elbizonytalanítja, vagy egy idegen utca, és talán kevés a személyem arra, hogy megnyugtassam, de arra elég lesz, hogy ezt a szorongást apránként eltűntessük, addig pedig be kell érnem azzal, hogy húzza a kezemet, a bőrt rajta, és jön.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s