#334

Régen nem írtam, pedig jó idők voltak ezek. Jó, gazdag napok, volt alkalmam nem egyszer olyanokkal időt tölteni, akikel már nagyon szerettem volna, és ráadásul úgy, hogy a töltés maga is remek volt általában. A gyerekekkel egyre kalandosabb az élet, ugyan mindig ott lóg Damoklész kardja, hogy most asztmásodnak be, nem is, mert most, vagy most, de nagyon-nagyon élvezem, ahogy gyarapodnak, hogy egyre több dolgot tudunk megbeszélni úgy, hogy nem kell végletekig lebutítanom. Ma reggel Marci bejött a fürdőbe, amíg kikászálódtam a kádból, azt kérdezte, mi az, hogy szoros. Amint meséltem, már Tomi is ott állt, hallgatták, hogy ugye a cipő vagy a ruha meg a nyomás, de akkor beszúrták, hogy ők a hajókkal kapcsolatosan kérdik, és már át is evezhettem (érted, evez) más vizekre (érted), hogy tengerszoros, mi a közös stbstb. Pakolnak, tárolnak, aztán játszanak, és közben előjön mindenféle korábban elpakolt dirib-darab. (“Anya, mi az, hogy dérrel-dúrral?”)

A melóhelyemen most kicsit nyugalmasabb az élet, igaz, elkezdtem egy új feladatot, és kezdő vagyok benne, tehát újra át kell élnem, hogy folyamatosan javítanak, visszaigazolnak, bizonytalankodom, megkérdőjelezem teljes létjogosutságom, de felismertem már a mintát, és így megvannak ugyan ezek a pillanatok, de hamarabb elmúlnak, mint korábban ilyen helyzetben.

És az írás. Hát igen. Pályáztam, és nyertem, harmadik lettem ezen a díjon. Először eltemettem, amikor azt hittem, egyáltalán nem díjaznak, másodszor pedig, nos, igen, akkor, amikor az első helyezettet felolvasták ott, az átadáskor, és rettenetesen nem tetszett. Emiatt hirtelen az egész díjazás valahogy devalválódott, és a hétvégém egyik háttérben futó feladata az volt, hogy ezt feldolgozzam. Valamennyire sikerült. Pláne, hogy elolvastam a második helyezettet, és azt például jobban vettem volna elsőként, az is olyan történet volt, ami nem az enyém, hanem másfajta, de abban a másságban rendben volt.

Elfogadtam, hogy egy pályzaton egyáltalán nem az alapján bírálnak, ahogy én azt elképzelem, és ez a pályázat kiírójának szíve-joga. Ez olyan terület, ami az én hatókörömön kívül esik, ha előre tudom, rákészülhetek (pl. jelen esetben mozgalmibb, akltivistább szöveggel készülök, ha már a természet a téma), de egyáltalán nem biztos, hogy máskor, más befogadó esetében tudom ezt előre, vagy lehet rá hatásom, és ez így voltaképp jól is van. Írnom kell úgy, ahogy legjobb tudásom engedi, ez lenne a dolgom.

Elfogadtam, sőt inkább megemésztettem, hogy legnagyobb hibám, hogy nem érthető, mit írok. Bug vagy feature, ezt még el kell döntenem. A most díjazott szövegemnél megkérdeztem a három zsűritagot, jó nevű írókat, költőket, mit javíthatok, háromból egynek, egy kötött, tiszta verseket publikáló költőnek az enyém volt a befutó, ő semmit nem javítana, a másik, főleg enigmatikus verseket író lány elmondta, hogy több kulcs kellene az értéshez, a leginkább sikeres író csak mondatszerkesztéseket, egyebeket dobott be, összkép nem derült ki, azaz a végén megjegyezte, hogy egyébként gratulál, mert benne voltam nála a már nem is tudom miben, a jobbak csoportjában talán. Akkor most működött a homályos szövegem vagy sem. Kinek akarok írni?

Ahogy utaztam hazafelé Gödöllőről, és helyezkedett bennem a csalódottság, valahogy megjelent előttem az az idióta metafóra, hogy lehet az ember cakkos lelkű bölcsészlány, de azért jó, ha van melle, ha be akar pasizni. Primitív kis kamaszdolog volt, de azért megéreztem az igazságát is. Homályoskodom a sztorijaimban, és azt hiszem, ez a szellemi kaland elegendő arra, hogy majd a másik fél, az olvasó be akarja kebelezni a szöveget, de elbaszom, mert apám kockás ingje és zakója meg a felhajtott farmernadrág ad ugyan valami stílust, ha hordom, és valamelyest mutat belőlem, de ha nem csak kategorizálásra vágyom (ő olyan, ő az), hanem arra, hogy fel akarjanak szedni, akkor legalább láttatnom kellene, hogy a felhajtott ujjú ing mögött ott a csuklóm, a vállam, egy egész csontváz, hússal, bőrrel. És ha tovább vinném az írás és a női test párhuzamát, akkor most kiderülne, hogy van olyan sztorim, ami ugyan ruhában egész embernek tűnik, de nem látni még a nemét sem, ellenben ha leveszi magáról a túlméretes kabátot, akkor kiderül, a karcsonton nincs is hús, vagy cafatok fityegnek tartás nélkül a térd alatt.

Na, ez az, ami végül kikristályosodott bennem. Hogy lehetek homályos, de sokkal-sokkal-sokkal jobban meg kell írnom a fejemben azt a történetet, amelynek aztán csak momentumait villantom fel. Visszatérve a a kabáthoz: ha mozog benne a test, néha simuljon rá arra az addig nem látható mellre, és húzodjon vállban, ha a karok ölelkeznének, így jelezheti, hogy egyébként egy komplett lény, entitás van a hacuka mögött-alatt.

Keserves tapasztalat volt ez egy másik történetemmel kapcsolatban, a Gabo pályázatára írom már hetek-hónapok óta (ami kevéske időm tekintve nettóban nem is olyan sok óra), ott speciel sztorit szerettem volna átadni, nem csak egy lírai jelenetpárt, mint az Ízület novellámban, és végül akkor derült ki, mennyire nem megy át több eleme sem, amikor T.-nek elmondtam, pontosan mi is történik benne szerintem. Szomorú lettem, mennyire be vagyok zárva a saját fejembe, már megint, még mindig, de ez a két történet, a sorsuk egyben annyira mély átgondolásokra késztetett, hogy nem tudok jobb kifejezést, de hálás vagyok.

Az is felmerült bennem, hogy lehetek érthetetlen, homályos, adhatok kevés kulcsot az olvasó kezébe, ez az én szabadságom, de figyelembe vehetem azt is, hogy a sztorijaim egymással is kapcsolatban állnak. Hogy az első érthetetlen történet után egy másik ugyanúgy a semmibe mutat, de már két irányból látszik az a semmi, és minél többfelől kerülöm meg, állok meg előtte, annál jobban körbezárom, és adok neki körvonalat. Úgy képzeltem el magamban, hogy írhatok egy gömb felszínéről úgy, hogy pici darabjait ábrázolom egy-egy sztoriban, egy ilyen darab önmagában még nem jelzi, hogy mire is simulna rá, milyen testre, de ha több van, akkor kirajzolódik a gömb, csak nekem pontosan tudnom kell, miféle gömb is az, amit be akarok zárni a történeteim közé. Talán csak a saját fejem.

Gömb, fej, test, hát így áll össze az okoskodás valamivé, ami inkább egy asztalosműhelyet (Pinokkió?) idéz meg, de sebaj, ahol fát vágnak, ott hull a forgács, haha.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s