#333

Marci orrmandulája hetek óta be van durranva, nappal nincs gond, éjjel, amikor fekszik, a mandulák elzárják a levegő útját, szájon át vesz így, aztán elfelejti, megpróbálja orron keresztül, szívja, semmi, nem lélegzik, majd hirtelen nagy levegővétel, nagy kortyolás szájon át. Ezekre mind-mind felkelek, mellette az ágyam, egyébként éppen ezek miatt (krupp, asztma stb.). Is. Nosztalgikus érzés volt, mint annak idején, amikor ajándék volt egy átaludt éjszaka. Most is az, ajándék, de még nem kaptam meg, csak tudom, hogy ott van a szekrény aljában becsomagolva, csak hatot kell hozzá aludni. Oh wait.

De lett időpont magánrendelésre, egyik edzőtársam, egy fiatal orvosnő fogad minket. És én jól viselkedtem, nem kérdezgettem semmit edzés közben. Erre lesz a vizit.

Aztán elfogyott az erőm, kedden még azt hittem, egy jó kardiósabb edzés kihajtja belőlem, mint a démonokat, de csak rosszabb lett. Nehéz, ragacsos, felriadós alvások, zúgó fej, takony, erőtlenség, napközben és este néha hidegrázás, feszült bőr, ami minden érintéstől visszarándulna befelé, magába. De lázam, az nem volt, tehát nem vagyok beteg. Mintha a betegség csak akkor volna jelen, ha ott a láz is. Minden nap csokit ettem. És nem zavart. És most az sem zavar, mennyire nevetséges leírva az a mondat, hogy na tessék, bűntudat nélkül ettem csokit. Most hétvégén terveztem kipihenni magam, meggyógyulni, de Marci éjszakára durván beasztmásodott, csak reméltem, hogy 2-3 óránként mehet a Ventolin, de végül egy egész órát nem aludtam egyben, olyan sűrűn kellett neki, zihált, fetrengett, nyöszörgött, felült, anya-anya, reggel meg úgy sétált át a másik szobába fogyó levegőtől elfúló hangon visszaköszönve, mintha kipihente volna magát.

És valahogy elmorzsoltam ezt a napot is. A rémisztő nem is a kimerültség, a csokoládé, a sokadik kávé. Hanem a semmi. Az a semmi, amit éreztem csütörtökön az edzőterem öltözőjében. A fiúk próbaképpen becsatlakoztak a karatecsoportba, én pedig ugyan vittem magammal ruhát, kulacsot, nem voltam képes átöltözni. És nemcsak nem tudtam, de nem is sajnáltam. Mintha elveszett volna az átjáró, amin keresztül át tudok lépni egyik síkból a másikba, ahol át tudok, és ezért vágyom is átmenni, be a terembe izzadni, nyújtózni a többiekkel, és ha nem sikerül, akkor sajnálni, hogy ez most kimarad. Nem sajnáltam. A mai nap is így telt el, elkopott, mint a radír, fekete, aztán fehér hurkákban, mert a végén már nem volt mit magával vinnie. A fiúk meséket hallgattak, én pedig nem csináltam semmit. Megkerestem az egyik macska oltási könyvét. Kimostam az ágyneműt. Készült ma podcast is, amiben olyan dolgokról beszélek, amik nem az elmúlt egy hétben történtek velem. Mosogattam, de közben nem kóboroltam el a tengerpartra, ahol egy formálódó sztorim játszódik, vagy a pincébe, ahol egy szinte kész, még szerkesztésre szoruló. Keveset olvastam, ott is nehezen léptem át a határt, be a szövegbe.

Voltam depressziós, sok-sok-sok évvel ezelőtt szorongásokra antidepresszánst kaptam, nem szedtem sokáig, így nincs mély tapasztalatom róla, csak annyi, hogy az első napokban a sötét nihil kapott el, az amikor csak a plafont néztem, és nyomott a levegő. De ez a mostani semmi, ebben az az ijesztő, hogy nem volt (nincs?) bennem vágyakozás másra, a kimaradt dolgokra. Azaz de, egyetlen nagy vágyakozás van bennem, hogy újra az legyek, aki sajnálja, hogy nem jut ideje írni, vagy hogy elmarad az edzése. Vagy hogy aludjon egy nagyot. Viszont ennyit elértem, ezt a posztot megírtam.

Advertisements

3 thoughts on “#333

  1. ki vagy merülve és beteg vagy (mert ki vagy merülve) (de így még nehezebb minden). alvásra lenne szükséged, nem egy éjszakányi hanem sokkal többre. sürgősen.
    nem lehetsz mindig a jó kislány aki nem kérdezősködik.

    • Már egy egybefüggőbb alvás is kicserélt. 🙂 Viszont annyira átérzem, amit te írtál. Valami általános lemerülést – nem csak bennem. Pl. voltam már fáradtabb, kimerültebb, mint most, de az utántöltés a gond, mintha abban nem hinnék, hogy mindig lesz honnan feltöltődni. Olyan egyszerű a napfényre, a kinti jó időre fogni, azaz annak hiányára. Ha nem is ez az ok, de az lehet egyfajta tüneti kezelése – már ha végre nem csak rohan az ember az utcán, hogy A-ből B-be átjusson, minél kevesebb időt töltve az utcán – az esőben pölö. 🙂

      • ennek örülök hogy jobban vagy 🙂 és egyben csodállak hogy ilyen ügyesen tudsz feltöltődni (jó értelemben). de lehet ok a rossz idő, azért ilyenkorra sokkal több napfényt szoktunk magunkba szívni, és az kell hogy ne legyünk depressziósak.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s