#329

Persze jött még egy kis betegség, az egyik gyereké, kis borulás, mellette lassú megemésztése annak, hogy ez az írótábor, ez most nagy eséllyel nem fog menni, holott egy éve vágyakozom és álmodozom róla – persze gondolhattam volna, hogy úgysem lehet valami olyan szép, mint amilyennek megálmodom, de azért ennyire nem kellett volna megcsúnyulnia, na.

De voltak kellemes pillanatok is, például hogy megjött a vérvételem eredménye (sz. után kicsit rámentünk a céges mélyebb szűrésre), és szinte mindenem tökéletes, csak némi allergiára utaló jelek vannak. Megnyugtató, hogy hiába minden hosszú ujjú felső, a vérem az égre kiáltott, és elárulta, hiába mosta fel újra meg újra Marika néni, a rendelő takarítója, hogy “kiütéses!”

Az is megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül, a gyerekek egyik meséjének nyitózenéje egyre jobban tetszett, és persze fent van a Youtube-on az a 20 másodperc, ugyan nem végtelenítve, de 9 perces számmá hosszabbítva, azt párszor meghallgattam.

És eszembe jutott, milyen csodás volt az a főiskolás házibuli, amit egy rejtélyes lány szervezett, és volt egy olyan kazettája (kazettája, érted), amin csak és kizárólag a Golden brown ment a Stranglerstől, azt a kazettát, mind az A, mind a B oldalt többször meg tudtam volna hallgatni, ha van rá nyugodt alkalmam a bulin, de ha ott nem is, szerintem életemben már párszor összejött. Jó lecke volt, egyrészt megtudtam, hogy más is lehet őrültje olyan dolognak, aminek én (és kiszedi a medált az aszfaltból), a másik nagy tanulság az volt, hogy Edittel a legkevésbé sem lettünk barátok, önmagában a közös őrület semmi közelséget nem adott, csak közösséget, de azt meg látom, mennyire könnyű lecsupaszodni, szemérmetlenül nyögni, remegni megfeszített nyakkal, kivörösödve, amíg feltolom a 2×16 kilót, ami alá valaki odatartja a kezét, olyan közel figyelve minden rezdülésem, amire később, esetleg egy rám kötött lélegeztető lehet képes. És aztán elmegyek inni, és mellettem ül ez a valaki, és nem lesz barát, nem lesz senkim, vagy lesz, de nem ezért, nem csak.

Aztán előjött a 20 évvel ezelőtti kedves buliba induló zenénk I.-vel (ő egy másik I., a régi), betettem, a gyerekeim csodálkozva hallgatták, aztán befutott I., a mostani, és teljesen felspanolva, szinte csak az olcsó és remegő kezű sminket kihagyva elmentem szépen edzeni.

Ez itt az egyik fiam, miután megsúgta, hogy ő dalokat költ, és amikor kértem, énekeljen egyet, elvonult az ablakhoz, és alig hallhatóan elénekelt egy dalt az Elvesztettem zsebkendőmet dallamára. A dal arról szólt, hogy a narrátor anyukája sajnos meghalt, pedig fiatal volt, de nagyon beteg, és volt egy olyan strófa, ami csak a meghalt, meghalt szavakból állt össze. Talán nem adom ki őt ezzel, szerintem szép volt. (És nem én halok meg – persze már mondták nekem, hogy nem fogják hagyni -, hanem a Kung Fu panda anyukája, azon eléggé sokat rágódnak.)

És az egyik fiam azt mondta, hogy kitalált egy irtó rövid verset, és amikor kértem, mondja el, elmondta: Macskasapka.

A másik fiam pedig elmesélte, hogy mégsem lesz tűzoltó, mert az nagyon veszélyes, mert például van egy lány, az feleségül vesz egy tűzoltót, az meg elmegy tűzoltani, és jön haza, de már halott, szóval nem, ez túl veszélyes.

És a buliba induló zene:


 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s