#326

Van számos kedves könyvem, amit gyerekkoromban szerettem meg, és most ott dugdozom a gyerekek elől, idejekorán ne cincálják szét. Az egyik a Zongora Bill és a madárijesztők Rodaritól. Rajongtam a történetekért, az illusztrációkért. Az egyik történetben Tücsök, az egyszerű postás megvillantja emelőtehetségét, és súlyemelő bajnokságra megy, de mindent túl gyorsan csinál, emiatt lassan kell aludnia. Sajnos a túl lassú alvás során visszamegy a múltba, ahol ha felébred, és újra alszik, továbbléphet az időben, a történetet nem spoilerezem el, mindenesetre ma eszembe jutott, amikor 48 kilóval deadlifteltem, és ez így nem tűnik soknak, de minden emelésnél arra gondoltam, hogy konkrétan a két gyerekem emelgetem, ahogy egy nagy dobozban ülnek, szóval igazán fel lehetek ilyesmire készülve. Merthogy Tücsök is erre hivatkozik a főnökénél, hogy a nagy család miatt tud ilyen kurva jól emelni.

Egyébként tényleg menők a rajzok, pl. sokat néztem Tücsök csajának a melleit, ilyen nő akartam lenni. Azt hiszem, egy időben ha más nem is, a mell, az megvolt.

Hogy mi van helyette? A fiúk jó fejek, ma délelőtt turistáskodtunk, hazafelé a villamoson mondom is nekik, na, fiúk, ez jó kis túra volt, mire Marci azt mondta, hogy anya, ezt nem nevezném túrának. Hát akkor minek neveznéd. Túráskodásnak. Aztán hazaértünk, meghibbantak, én is, nagy jelenet üvöltözéssel, ezt csak azért írom le, hogy most éjjel, amikor ők a Kung Fu Panda 2-t nézik, én pedig penitenciáim tudom le (ettől meg ott vagyok Melki Adsoval az apátságban), azért legyen benne a retrospektívben, hogy volt itt derűre ború, borúra háború (hetven évesen is az 90-es évek alter zenéit fogom mindenre idézni, erről jut eszembe, a múltkor az oviba egy rockabilly ment be előttem, de komolyan, szerkó, bezselézett tarajos haj, szemüveg, minden, abszurd, hogy a vele levő fiatal anyának tűnő csaj viszont egészen hétköznapi volt, a kocsin, amiből kiszálltak, rajta volt a matrica is, rockabilly on the board, őrület).

Viszont múlt héten, amikor már nagyon vágytam a magányra, és a hasam elkezdett viszketni, miközben garázsvásárra vittem a fiúkat, majd délután megkértem I.-t, vigye el őket, mert meghalok, ha nem lehetek hetek óta végre egyedül, és elmentek nagy hiszti közepette, főztem egy kávét, nekiveselkedtem a másfél kibaszott oldalamnak, ami már megvolt, csak szerkeszteni kellett, másfél kibaszott oldalról van szó, de éppencsak elolvastam, ittam a kávét, és végül elhatároztam, hogy felolvasom sz.-nek, mielőtt elkezdem igazán átpofozni (egy kollégám mondta, hogy aki meghalt, annak segíthetnek ilyen kísérő szövegek, habár nem hiszek benne, de elképzelni viszont el tudom, hogy sz. tényleg hallgatja), szóval nekiálltam, de az első bekezdés után megérkeztek a fiúk, szűk 45 perc séta után, hiszti közepette, akkor a hasam még jobban viszketett, a hátam is, és másnap végre leesett, hogy az egész törzsem-karom-lábam tiszta kiütés, az ismerős atópiás dermatitisz, régi társam, amikor anno, első megjelenésekor dokihoz mentem, még csak kísérletet sem tett megnézni, mire lehetek érzékeny, azt mondta, pihenjem ki magam, és ez így van, ha olykor kijön a lábamon pici részen, tudom, hogy túl stresszes volt az életem, és volt már, hogy a karomon jött elő, de ilyen, hogy mindenütt, ez csak most. Érdekes, mert a felszínen úgy éreztem, evickélek, elvagyok, kapok levegőt, tudomisén, de valami a mélyben teljesen elfogyott.

Az. hogy a gyerekek tornája váratlanul véget ért, már nem is megrendített, hanem csak valami szépiaszínt adott az amúgy is lehangoló képnek, mármint hogy amire ők járnak, az nem lesz többé, vagy legalábbis szeptemberig biztosan nem, akkor meg majd valami kiderül, namost én másfél éve heti kétszer úgy járok kettlebellre, hogy viszem őket az ő edzésükre, és ez így akkor mindhármunk dojobeli tagságát kinyírja. (4 hónap kiesés sok.)

De tegnap kiderült, hogy a fiúk edzője és a senpai (aki az edző testvére) már gondolkodtak, hogyan maradjunk ott, méghozzá úgy, hogy kezdjenek el a fiúk karatézni, és akkor tudok másik időpontban ugyan, de én is járni. És nem is az, hogy ezek a hülye fogantyús súlyok estek vissza a szívemre, mert persze azok is hiányoznának, hanem hogy azért számol velem ez a közösség, és úgy ment a 48, hogy érzem, hogy menne több is, ha nem is simán, de pontos mozgással, koordinációval, kontrollal, melyeknek birtokában is vagyok, és a kiütések is szépen elfáradtak, már csak felszíni jelenségek itt-ott, remélem, valami ezzel tényleg elfogyott a mélyben.

(És a másfél oldalt is megszerkesztettem, sőt feladtam határidő előtt 2 nappal pályázat gyanánt. Majd meglátjuk.)

(És vége is a mesének.)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s