#322

A fotón az irodaházunk látható, illetve az a kis koszorú, ami hónapokat töltött a ház sarkánál álló jelzőlámpa tetején, rejtélyes okokból, baleset az elmúlt években ott nem volt, már akkor gondoltam, lefotózom, de mindig siettem dolgozni, aztán sz. halála után, amikor nagy szél volt, valahogy csak lekerült a földre. és egy ideig nem dobta ki senki. Aztán kidobta.

Így vagyunk most. Sz.-ről kiderült, hogy a betegsége genetikai, egy időzített bomba volt, amit csak alapos kutatással lehetett volna felfedezni, és akkor sem biztos, hogy lett volna rá más megoldás, mint kicsit óvatosabban járni-kelni immár úgy, hogy tudja, bármikor robbanhat. És ha túléli a műtétet, akkor is csak évekről lett volna még szó. Szintén lábujjhegyen járva. Ha egyáltalán mer. Ezt azért még mindenki emészti. Hogy ez van, így, nincs jutalom a jóért, büntetés a rosszért.

Én ezt ügyesen úgy dolgoztam fel (azaz még folyamatban), hogy némileg mondvacsinált okból nagyon durván belemerültem az önhibáztatásba, elszigetelve magam mindenkitől, vegetálva, csak éppen valahogy elrendeztem a napi dolgokat, amik a szokásos módon voltak nehezek, Marci megint beteg lett, Tomi nem, egyik gyerek oviban, másik otthon, délután mindkettő otthon, elvonulásra nincs esély, sőt külön pörget a határidő, a home office munka, hát megy a Rumini hangoskönyv, Rumini Zúzmaragyarmaton, Datolyaparton, legalább jó sztorik. Végül bevallottam kollégáimnak a bűnöm, feloldoztak a szinte semmi alól, és volt pár percem, amikor úgy mentem az oviba, hogy éreztem, ez most könnyű, de utána eszembe villant, hogy micsoda hülyeség, ez még mindig csak az én ügyem, sz. maradt halott.

Nem tudom elég jól leírni, mi is történt, mert sokszor azt érzem, mit verem itt magam, nem is voltunk barátok, de egyrészt a személye mindenütt jelen van, mivel heti 5 napon 8 órát töltöttünk együtt, közös, nem nagy légtérben, sokszor kommunikálva, és a mi cégünk egy olyan közösség, ami pl. hétfőn nekivág túrázni, hogy együtt sétáljunk és beszéljünk, amiről merünk vagy akarunk, és kimegyek pl. a kiskonyhába, ahol ott a palackprés a falon, amit sosem láttam, csak őt használni, ilyesmi. Másrészt egyszerűen a történet maga az igazságtalanságával, azaz az igazság fogalmának teljes kiiktatásával nem lenyelhető, és nem kiköphető egyelőre, nekem.

Egyébként persze ez csak napi néhány alkalommal van jelen az életemben, nem itatja át, csak itt, ezt a posztot, mert ide öntöm ki mind, ami összegyűlt.

Amúgy a munka, az átitatja, az is egy feldolgozás, hajtottam, mint az őrült, főleg otthonról, úgy telt el az a betegeskedős hét, hogy nem kellett szabadságot kivennem, megvolt a napi 8 órám, persze estébe, éjszakába nyúlóan. De ez rend volt, igazságos. A mostani hét már csak egyszerűen hajtós, és most a szitter beteg, de a jövő hét maga lesz a csoda, mert minden össze fog jönni, nem lesz határidő, csak fizetés, szitter.

És a hét elején végre felmerült az írás, T. segített, szerkesztett, ma a javaslatai alapján megpróbálok egy rövid szöveget gatyába rázni, és elküldeni egy pályázatra, amelytől előre rettegek, hogy eleve visszadobnak, mert nem felelek meg a kiírásnak, és szégyen, szégyen, szégyen. Azért elküldöm. És egy ötlet is az eszembe jutott, mert voltam kimenőn, csodával határos módon ráért három ember egy nap körbekérdezés után, és ittunk, becsíptünk, és mindenki elmesélt valami súlyosat, nehezet, az egyik pedig sztori akart lenni a fejemben, még alakul, de érzem a formálgatás örömét, és ez nagyon jó.

Ami pedig még nagyon jó, az az, hogy az ikrek a legutóbbi tornán, ahova immár másfél éve járnak, végre levették a zoknijukat. Olyan két kisgyerekről van szó, aki csak a fürdéskor hajlandó erre, és a tavalyi nyár egyetlen strandpróbálkozásakor végig zokniban mászkáltak, vízbe nem mentek. Nagy szó ez, a tanár, aki tartja az órát, másnap rám írt, hogy lefekvéskor eszébe jutottak a fiúk, és mennyire jól esett így zárnia a napot. Ilyen nagy szó. Szenzoros érzékenység, idegrendszeri éretlenség vagy valami más, mindegy, mert megtörtént, és örültek neki, és Tomi kérdezte, mikor mehet végre megint tornázni, szóval ami eddig túl sérülékeny felületük volt, amit védtek, az most olyasmivé vált, ami az érzékenysége miatt öröm, izgalom, legalábbis ebben bízom.

A végére pár gyerekszáj. Csak úgy.

T: Ha egy embernek nem lenne se húsa, se vére, akkor pocsolya lenne.
Én: Neeem, nem jó, ha nincs se húsa, se vére, hát mi lenne akkor abban a pocsolyában.
T: Hát sapkaaaa meg …

***

M: A zombi tudod miből készül? Meghalott űrhajósok taknyából. Ezért ha zsepivel megtörlöd a zombit, elájul.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s