#321

Terápiás poszt

Nagyon nehéz ez. Hogy mi volt. Kedden délután váratlanul kórházba került, 8 órás nagyműtét. És nem hittük el többen, hogy ez élet-halál kérdése, nem mertük megkérdezni a másiktól, hogy komolyan az életéért szorítunk. Ha kimondjuk, meghalhat, akkor a végén igaz lesz. Az üzenetet, amit szerda délután kaptam, azóta is újra meg újra megnézem, nem hiszem el. Hiszen kedden együtt ebédeltünk, valaki születésnapját ünnepeltük, nevetett, örült a közös finomságoknak a pingpongasztalon.

Váratlanul történt, talán számított, hogyan él, most többen ezt nézik, mit lehet javítani a saját életünkön, hogy ne történhessen meg, én azt hiszem, nem sokat, inkább azt kellene megtennünk, hogy minél több jót hagyjunk magunk után. Közhely. Mindenki máson rágódik. Hogy ennyire kiszámíthatatlanul csap le a halál, nem másra, hanem ránk. Hogy milyen hátrahagyni a családot, mit lehet tenni előre, hogy egyben maradjon a világuk nélkülem is. És ő maga is hiányzik. Az asztalán még ott a karcos kék műanyag flakon, amibe a tisztított vizet csapolta. A maradék szushiját csütörtökön dobtam ki. Még ott van mindenhol a nyoma, megnyitom a csetet, és pár napja üzent. És én nem is voltam közeli barátja, csak az életünk, a mi közösségünk életének alapvető része volt, oszlop, másnak még többet jelentett, de mi egy ilyen háló vagyunk, végigfut rajtunk a szakadás.

Másnap leültünk az irodában beszélgetni róla, kiadni magunkból, amit érzünk, akik a mentőt hívták, beszéltek az utolsó szavakról, egyik kollégám a műtőig kísérte a családdal, ott köszönt el tőle utolsóként, ezeket el kellett mesélniük, a félelmeinket, a kapaszkodásokat (tanuljunk újraélesztést, legyen szűrés, mozogjunk, szeressünk), aznap este ittunk is egyet, kicsit csak, most mindenki magában rágódik, hosszúhétvége. Néha jó, olyan elmosódott, mint péntek este a bisztróban, nevettünk, csevegtünk, mosolyogtam, hogy na, ő mit enne itt, hogy vigyorogna, nahát, kicsit itt van velünk, mint a filmben Obi Van szelleme-hologrammja. Még szégyellem is magam, milyen gyorsan begyógyult, persze én rögtön kiborultam, sírtam az utcán, ott ért az üzenet, sírtam másnap, amikor bemerészkedtem az irodába, elvonultam a wc-re, abba a fülkébe, ahol legutóbb egy könyv miatt sírtam. Gondoltam, hogy én csak a szélét kaptam el, gyorsan kiadtam az érzelmeim, hát eltompult hamar. Aztán jön egy hullám, és elfog a mélységes bánat, és siratom őt is, de főleg a hátrahagyott szeretteit, akik nagyon-nagyon nehéz helyzetben vannak, erről itt nem is írnék többet, siratom a feleségét, aki egyedül maradt, és önzőn kicsit magamat, aki másképpen, de egyedül maradtam réges-régen, és remélem, ezzel az önzéssel valami olyan pontosan tudok meg, ami majd segíthet annak a másiknak valahogy.

3 thoughts on “#321

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s