#319

Azért ennek a frissen szerzett kis energiának gyorsan a seggére vertem.

Múlt hétfőn reggel eldöntöttem, hogy Marci éjszakánként furcsán, recsegősen fújja ki a levegőt, annyira elég furcsán, hogy én mellette felébredjek, hát lássa doki, mielőtt valami komoly felett elsiklok (örök anyai dilemma: a stabil hipochinder, bolhából elefántot csináló szülő leszek a dokinál, vagy az, aki valamire könnyelműen legyint, és végleg elbassza a gyerek életét. nyilván az első verzió a kisebbik rossz, ha már nem tudok más verziót összehozni magamnak, pl. a kompetens, időben és jól döntő szülő megvalósulását), szóval hétfőn fél nap szabi, gyerekek ebéd után elhozva oviból, doki is hallja a furát, asztmagyógyszer napi négyszer, de oviba járhat. Még aznap levél óvónőnek (délben is kellene gyógyszert kapnia a gyereknek, de nem beteg, nem), óvónő továbbpasszol igazgatónőnek, ott ugyanígy magyarázkodom. Aznap este lakásbérlés kifizetés, előtte lázas takarítás nyűgösen. Kedden megyek be ebéd után, Marci megkapja a gyógyszert, menőzik a bayhalerrel, ám Tomi kiborul, zokogva kapaszkodik belém, nekem rossz itt anya, rosszul vagyok, vigyél el, nem vihetem el, megyek vissza dolgozni feldobott hangulatban. Szurkolok magamnak, mert a szerda esti programra készülök egy hónapja, én vagyok a háziasszony, mert az irodánkba gyűlik be mindenki, az írókörösök, csak baj ne legyen, legyen minden rendben. Nem lesz. Szerda reggel Marci ugatva, enyhén krupposan köhög, bokáig beszarok, nane, ez eddig asztma volt, krupp más, asztmagyógyszer nem is megy így, szerda szabi, de a fodrászt ne mondjuk már le, a kruppra úgysincs gyógyszer, csak a hideg levegő. Fodrásznál persze nagyjelenet, fiúk hisztérikus rohama, az én hisztérikus rohamom, végül Tomit elvisszük az oviba, ahol Marci már büszke az új frizurájára, majd hazamegyünk, egész nap kicsattanóan van, rohangál, vidám, én magamba roskadva semmit sem tudok tenni, minden energiám elvitte a folyamatos újratervezés, végül délutánra összekaparom magam, elmegyünk Tomiért, és I. hazajön, átveszi a gyerekeket, este megyek a programra, ami szuper, kicsit becsípek, másnap aránytalanul másnapos vagyok, Marci szépen hurutosan köhög, azt is alig, ez végre ovi, jaj, ovi, két napig, stabilan, el sem hiszem, már csak amiatt rettegek, hogy mi van, ha nem vagyok ott, és akkor asztma, és akkor krupp, akkor valami, hogyan vihettem őket így oviba. Ez egy átlagosan töltött hét átlagos módosításokkal. Nagyon lemerít.

Viszont kitettem a rövid idő alatt megírt, igazából gyakorlásnak szánt kis szövegem a másik blogba (a cél az volt, hogy végre ne vérben és hányásban turkáljanak a hősem, legyen röhögséges rész is, és beszélgessenek is emberek közben, szerintem ez sikerült).

Itt a novella.

És akartam írni, hogy egy ideje van Insta accom is, mostanság ha látok valamit, inkább oda fotózok.

(Ez olyan, mintha egészen aktív, kreatív életet élnék. Kb. mint a Szfinx úgy fotózva, hogy ne látszódjanak a turisták. Szép, de így sincs orra, na.)

 

3 thoughts on “#319

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s