Ez ilyen földre szegeződött, földhözragadt poszt lesz.
Először:
Ez a levél alakú medál már az enyém, magaménak érzem, hiába van végzetesen beleragadva az Akácfa utca közepén az aszfaltba. Néha álmodozom, hogyan és mikor lesz alkalmam odamenni és kipiszkálni. Nagyjából ennyire érzek magaménak más dolgokat is.
A második:
Mert kényszeresen továbbra is felszedek dolgokat a földről, és amikor megtudtam, hogy meghalt Tandori, és eszembe jutott az Egy talált tárgy megtisztítása, kénytelen voltam elővenni az enyémeket. Szódabikarbónából öntött karácsonyi függő, elhajlott, eltört fél fülbevaló, üveg vagy még csak az sem, műanyag strassz, táskáról, cipőről, kínai gyerekjátékról lepottyant gyöngy.
És a harmadik:
Ez a repedés a konyhakövön vagy attól van, hogy szombaton késő este a kőhöz vágtam egy IKEA konzervnyitót, vagy nem. A konzervnyitót mindenesetre odavágtam, és még vasárnap is éreztem, hogy oda tudnám újra vágni, hiába volt ez a hét már olyan egyszerű, hétköznapi hétköznapokból álló, mégis menekültem volna a gyerekeimtől, az örökös nyávogásuktól, hogy mindig hozzám fordulnak, engem vádolnak, az én energiámat szívják, mert – azt hiszem – egyszerűen nincs alkalmuk nagyon másét szívni.
Azért ma már jobb, nem csak a földet bámultam, például a játszótérről hazafelé a házakat néztük a fiúkkal, a teliholdat, és mindenki érzi, hogy változott a levegő, ígéretekkel teli.
nimbusz 