#312

A gyerekek végül egészen jól vannak, minimál betegeskedéssel, hiányzással, én kevésbé, lassan annyi gyógyszert szedtem be, mint utoljára a császárom után, nem is mert borzasztóan fáj a derekam, hanem mert borzasztó, hogy egy hét után is fáj. Én voltam a barom, úgy emeltem meg a huszonx kilós gyereket, ami rögtön abban a pillanatban bődületes ökörségnek tűnt, de már emelődött. Szóval öreges mozgás és gyulladáscsökkentő.

A fiúk bezzeg punk korszakukat élik, kakapisafing, ezamagyarfing, skandálják például, állítólag elmúlik, ha az ember ignorálja, csak az a baj, hogy mindkettőnek van egy nagyon hálásan reagáló közönsége minden gusztustalanságra: a tesó. Azért viccesek is, mindenféle elméleteket gyártanak a világra, hogyaszongya a Föld az istengyerekek nagy labdája, vagy hogy mi fognyűvő manók vagyunk, akik egy óriás szájában lévő fogon élünk, és az a fog Földnek van festve. Illetve hogy a csontváz először meghal, aztán megeszik a bőrét, a húsát, a szívét félreteszik, miért teszik félre a szívét, kérdezem közbe, hát mert az dobog, azt nem lehet megenni, felelik.

És már olyan mesét is néznek, ami számomra is érdekes (nem csak szórakoztató, mint a Shaun vagy a Ben és Holly),az Állati küldetést, két őrült fickó kutat az állatok után, a rajzfilmkarakterek hangját ők maguk adják. Azért persze vannak kétségeim, mert jó, hogy sok mindent megtudok a makikról, Madagaszkárról, a gilisztákról, a viperagyíkokról, de aggályos, hogy a hősök észrevesznek egy elkóborolt aye aye kölyköt, akkor elnevezik, majd megmentik, és a kis pingvin is visszakerül a mamához a fókák és orkák között, mert azért tudom én, hogy a természetfilmesek inkább végignézik, ahogy az orka játszik a kisfókával, mielőtt megöli, és igazából minden epizód kapcsán eszembe jut valami nem látható, letakart kegyetlenség, ami kitüremkedik a lepel mögül.

És amikor az utcán a fiúk elcsendesednek, mert újra megerősítettem, hogy az űr végtelen, akkor újra emlékszem a hosszú éjszakákra kamaszkoromban, amikor órákig néztem bele abba a végtelenbe, a sötétségbe, reménykedve, hogy majd a sötétség is visszanéz rám valahogy. És bevallom, amikor azt mondja a fiam, hogy ő csak attól fél, hogy megölik vagy hogy meghal, és azt válaszolom, hogy ne féljen, hiszen itt vagyok,  megvédem, akkor csuriban van az ujjam, mert igazából ennyire szorítok, meg ennyire hazudok is, habár nem akarok.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s