#299

Vegytiszta ventillálás lesz ez. A kistököm kivan már.

Volt egy hét szabadság a gyerekekkel, mentünk ide meg oda, jobbára a környéken, és jobbára én. El is fáradtam, de azért jó volt, na.

Utána már dolgoztam, de éreztem, kellene egy kis pihenés magamban, node az oviváltás miatt augusztus utolsó hetében is szabadság lenne, hogy a fiúk ne egyik napról a másikra váltsanak ovit. (A régi ovi bezárt 4 hétre, addig az ügyeleti ovi az új lett, ahova 3 hétig mentek a fiúk, be is állt némi rend, igen ám, de a régi ovi újra kinyit, és még van 2 hét az augusztusból, most ennyi időre kellene még járniuk a fiúknak, ennek a kompromisszumos kezelése lett az, hogy az utolsó hetet szabadságfélének kivettem, némi otthonról dolgozással.) Szóval csak úgy magamra most nincs szabadság, akkor legyen egy nap otthonról dolgozás, már volt is tervem, elmegyek ebédelni a Halkakasba, menüzni, iszom valahol egy jó kávét, dolgozom, mint a güzü pénteken. Már csütörtök délután látszódott, hogy Marci beteg, aznap doki, gyulladt a mandula, még bármi lehet, de ha lázas lesz, akkor menjünk vissza, mert be fog durvulni a hosszúhétvége előtt. Be is durvult, antibiotikum, a pénteki otthonról dolgozásom helyett két gyerekkel otthon, némi munka mellettük.

És ez van azóta is. Próbálok dolgozni, Próbálok pihenni. Mindent, de mindent velük együtt kell intéznem, A boltot. A postát. A főzést. A takarítást. Ha mozogni akarok, akkor itt vannak mellettem ébren. Ha dolgozom, akkor is. Egyetlen nap volt, amikor mindkettő elaludt ebéd után, általában csak csendespihenő van, mesehallgatás, de ki-be járkálnak. Nincs meg az a nyugalom, hogy na, most x ideig biztosan nem fog hozzám szólni senki. Mert persze szólnak, sőt visítanak, veszekednek, anyaaaaa, felemelkedő hangsúllzal, én meg az ablaküveget törném már be azzal a kis piros kalapáccsal, amit mindig leloptak a BKV járatokon. No meg amióta Marci már jobban van, kell a napi két séta, játszótér, valami. Arra rávenni őket, onnan hazahozni őket.

I. alig van jelen, beteg, mindig. Ha beteg, alszik. Ha kicsit jobban van, fúr-farag. Ha még jobban van, elmegy dolgozni. Most azon van, hogy kiderítse, mi a baj. Már amikor van hozzá ereje. Fix időpontokat kértem tőle, akkor vigyázzon a fiúkra, heti két torna, heti két angol. Ennyi. Sietek oda, sietek vissza, mert I. jobbára tényleg éppencsak tud figyelni a fiúkra.

A legutóbbi edzésen majdnem elsírtam magam, azt akartam, hogy tűnjek el, ne látszódjam, csak hadd hajtsam ki magamból a szart is, erre az edző engem korrigált folyamatosan, és az a segítőkészség, figyelem, amit eddig megköszöntem, ami eddig jól esett, a javamra vált, most hirtelen átváltott valami másba, valami nem kívánt törődésbe, ahol az a kedves, jóképű fickó hirtelen a segítő túlzottan is domináns pózában van, és én pedig belesuttyanok a gyenge, segítségre szorulóéba, holott éppen nem az akarok lenni. Leginkább csak úgy senki se. És már úgy láttam őt, mintha az én szívembe és szemembe szaladt volna bele a Jégkirálynő szilánkja, olyannak láttam az eddig támogatót, mint akinek kell a gyenge, hogy erős lehessen.

Nagyon elfáradtam, és egyre kisebb léptékűek az álmaim. Egy tiszta padló. Egy óra nyugalom, amikor senki, de tényleg senki nincs a lakásban – most Tomi játszik mellettem, szerencsére nyugodt. Egy hosszabb alvás. Valahova utazni eddig ismeretlen BKV buszon, és nem kell sietni, van ülőhely, és nálam a Kobo is. Lemenni a kertbe, és legyen nálam egy olyan gép, amin kényelmesen tudok gépelni. (Jahogy mert a PC-mben meghalt az ssd, egy régi laptopra költöztem át addig is, mire meglesz a fél éves vinyó garanciapapírja – születésnapra kaptam -, a laptopban szar a ventillátor, néha kikapcsol gépelés közben, ráadásul ez a mesenéző eszköz is, így az a 40 perc, ami nyugi esténként a fiúk mesenézése közben jutna nekem, na, az most semmiképpen sem gép előtt zajlik, hanem olvasok. Persze van ennek előnye, mindennek van előnye, mindennek kell lennie előnye, különben belehibbanok ebbe, meg abba a hétbe, ami még hátravan, és ugyanez lesz a menetrendje.

És addig is írom a kis sztoriötleteket, csírákat, és néha valami ki is bomlik, valami, amire elég egy-egy óra, vagy kettő, de egymás utáni napokra elosztva. Így sikerült megírni egy szívemnek fontos sztorit (még várom, mit kezdjek vele), és így sikerült ma odacsapni egy kis büdös horror viccet (meg is osztottam, főleg mert szeretném mutatni valahogy, valahol, hogy ez is én vagyok), legalább a gyakorlás megvan. Két hét múlva a Fantasztikus kéziratok éjszakája, és komolyan, többször keltem arra, hogy átvillant a fejemen, miért azt a szart küldtem el (miért-miért, mert az volt a határidőkor a fejemben, és azt tudtam határidőre befejezni), mekkora égés az, mi lesz itt, és sokakat ismerek az Éjszaka zsűrijében, és olyan csoporthoz kerültem, ahol szerencsére személyesen senkit, és néha elképzelem, ahogy a zsűriző ismerőseim olvassák a beadott sztorim, és azt mondják egymásnak, hogy inkább ne náluk legyen zsűrizve, mert olyan necces elmondani a szemembe az igazat, milyen kevés és mennyire túl sok az a szöveg, miközben végül semmi se.

Még az a jó, hogy a fröccsözésnek ellen tudok állni. És hogy a fiúk sokszor csodásak.

Itt a tegnapi répaaratásom, a fiűk gilisztákat keresnek a faronkök alatt:

IMG_20180825_165823

 

Ez ma reggel volt, tornázni próbáltam, egyszer aztán nem azért hagytam félbe, mert veszekedtek vagy engem nyüstöltek, hanem mert olyan szép volt a csend, és tényleg, ültek ketten az én székemben, és Torzonborz, a rablót nézegették:

IMG_20180826_100330

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s