#288

Nehéz vagy inkább sűrű napok voltak ezek.

Hétfőn csodálatos hírt kaptam: a Gabo novellapályázatára küldött novellám bekerült a kötetbe. Úgy kell ezt elképzeni, hogy felkeltem az irodában a székemből, és egy kicsit kiabáltam, meg kiszaladtam a folyosóra. Csak ma délelőtt vettem a bátorságot, és írtam meg a munkahelyem Slackjára, hogy mi is történt, eddig nem voltam képes még dicsekedni sem, és nem tudom, miért, hol ragadt be, és voltaképp mi, de talán kijön, vagy belemorzsálódik annyira a dugó a borba, hogy valamennyit már ki tudok önteni a lyukon. Szűrés után fogyasztható.

Őszinte leszek: hittem abban a novellában, hogy elég jó, benne van valami olyan finomság, amire én vagyok képes, és olyan erő, ami tőlem telik, és hogy ez valahogy át is megy, de abban nem hittem, hogy erre a finomságra és erőre szüksége van másnak. Úgy fest, igen, és ez az, ami igazán boldoggá tett, hogy van helye a novellámnak, van olvasója, olyan idegen, aki nem képzeli oda közben a reménykedő arcom, hogy “na, na, mit gondolsz?”, hanem csak úgy, önmagában látja, és habár rettegek, mert nagyon válogatott társaságba kerültem be, és ráadásul kevés ismeretlen név szerepel a tartalomjegyzékben, tehát még oda is tudom képzelni a dühöngő, elutasított pályázót, ahogy nézi, melyik nyikhaj túrta ki őt a megjelenéséből, ez a kis csipszar meg a szófosása, ez meg miről szól, ez a vontatott szar, hol itt a logika, a tudomány, az igazi sf (ne legyen igazam, legyen ez holmi karikatúra, kivetített szorongás, legyen minden elutasított jelöltben béke, nyugalom és nyitottság, no meg remény a jövőben stbstb), szóval félek, hogy miután kiderült a ténye, hogy nyertem, ki fog kerülni maga a szöveg is, de őszintén bevallom, úgy várom, hogy elolvassa olyan, akivel nem váltok egyébként szót, és valahogy ezzel kommunikáljunk egymással, hírt adjak, hogy hahó, itt vagyok ezen a szigeten, és az idő jó, a menza kicsit egyhangú, de laktató, és néha írogatok, beszélgetnék is ezekről, másról, szóval holnap paradicsomleves betűtésztával és pulykaropogós zöldségkörettel, ivólé, van még hely az asztalnál.

Vagy a mentális védőpajzsom segített, vagy tényleg így éltem meg, de a másik pályázat teljes sikertelensége egyáltalán nem érintett rosszul. Azaz persze túlzok, kerestem a nevem a listán, és először nem akartam elhinni, hogy nem kerültem fel, de mivel előtte néhány nappal rákerestem a neten a tavalyi pályázatra, és megdöbbenve konstatáltam, hogy a győztessel utána mindenféle majomparádé készült: szép pr film, meg fotók meg ez meg az, és gyomorgörcsöm lett ennek a lehetőségétől, de valahogy abban a történetben is hittem. Most, hogy már nem kellett dugdozni, kiposztoltam az írós blogomra, és csak 5 percet szántam rá, de már ennyi idő alatt átírtam benne jónéhány sort, szóval éreztem némi finomságot, erőt, de azt is, hogy te jó ég, ez függetlenül attól, mennyire lenne a pályázatra illő darab, nagyon fésületlen, nagyon nyers, és ilyen hosszúságnál ki kellett volna rendesen esztergálnom, nem pedig első verziójában fogni, és rögtön beküldeni. de továbbra sem szégyellem, még ha nem is annyira fontos nekem, mint a Vendégség, sőt. A JCDecaux pályázatra több mint 3800 írás érkezett, azért ez kibaszottul sok. Ha éppen nem jöttem be annak a zsűritagnak, aki a neki jutó 100-1000 darabot olvasta át, akkor nem jöttem be. De tudtam volna mit kezdeni a lóvéval, és ha valami, tán ez a sok pénz, ami olyan “könnyen” hullhat az ember ölébe, na, ez hiányzik. Mint amikor az ember azt érzi, hogy ezek a megálmodott számok, amiket a régóta használt Laci születési éve, a macskák száma stb helyett hirtelen ötlettől vezérelve megtesz, ezek most biztosan hoznak valamit a konyhára, és nem, mert lófaszt sem hoznak, és az ember nemhogy csalódott, de úgy érzi, kivették ezek a szemetek a pénzt a zsebéből, igaz, Laci születési éve sem jött be, de akkor is, ez becsapás.

Mindezek, a feldolgozásuk, a környezetem felé valahogy levés, jelzés, nem jelzés nagyon kivette az erőm az utóbbi napokban, este csak bedőltem az ágyba  gyereket altatni (sajnos Marci mostanában 11-kor még nem alszik), reggel pedig nyomom a szundit, mintha, pedig hát ugye. És elalszom, kapkodok, nem vagyok kipihent, de időben sem vagyok. Nem tudok kommunikálni, minden csak a fejemben zajlik, láthatatlanul, kifelé még a megemelkedett testhő sem mutat semmit, nagy a csend.

Ráadásul kerengenek bennem a történetek, készülőben van egy kis füzér, pár hasonlóan weird vagy horror vagy misztikus vagy csak simán sf történet, amiket nem tudok besorolni, a terapeuta szerint traumafeldolgozások, és majdnem elsírtam magam, hogy én nem magamnak akarok segíteni, hanem másnak írni, hogy eljussak oda, ha úgy, hogy az a másik szörnyülködik, akkor úgy, mert legalább együtt tesszük. De több dolog is történt, ami megnyugtatott.

Az egyik ez a csodálatos képregény, amit nem először láttam, de most mélyre szaladt:

Akimbo

A másik. Talán két napja éppen mentem haza egyedül, és egy jelenet jutott eszembe: az anya ül a gyerekével az ölében az éjszaka közepén, a gyerek krupposan köhög, eleve az a köhögés nem evilági, és egyszer csak a köhögésből értelmes, szinte érthető szavak formálódnak azon az idegen hangon. És ahogy ez a tényleg horrorisztikus jelenet előttem volt, a hideg futkosott a hátamon, féltem, magamtól is, pedig én találtam ki mondhatni. De elkezdtem forgatni a jelenetet, hogyan lehetne ezt a félelmet feloldani, és valahol együtt lettem a többiekkel, akik ugyanúgy ülnek az éjszaka közepén a nyitott ablaknál vagy a hűtő előtt, hogy a hideg levegő hűtse a gyerek gégéjét, és próbálkoznak mindennel, ami csak segíthet, ami csak hathat arra, ami túl van néha a kontrollon, és rágódnak, hogy most hívják az ügyeletet vagy küszködjenek még otthon, de nem csak kruppal, hanem a 40 fokos lázzal, ernyedten heverő macskával, kutyával, aki esetleg a kezet megnyalja, de semmi mást nem vesz magához. És nem is Chtulhu az ijesztő, hanem a krupp határon túlisága, és nem csak nekem, hanem másnak is, szóval futkosson a hideg a háton, de a szöveg legyen a keret, itt kezdődik, itt ér véget, mert véget fog érni, pont.

4 thoughts on “#288

    • Magamnak is, csak jobb lenne, ha az olvasóm nem azt mondaná a szöveget olvasva, hogy “na, a szerző jól kiírta magából”, hanem inkább azt, hogy “nahát, ez nekem szól”. Tudom, ma egy tornacipő, holnap az egész világ kéne. 🙂

      • hát szerintem azt nem tudod befolyásolni hogy az olvasó mit gondoljon. legalábbis én eddig mindig azt gondoltam hogy pont arra lehet igazán ráismerni sajátként amit eredetileg magáról, magának készít egy művész (zene, kép, szöveg stb)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s