#287

K. Gabriella, a partizás nagymestere pénteken délután fél hatkor betette a táskájába az üveg minőségi fehérbort, elköszönt gyermekeitől, a rájuk vigyázó I.-tól, és elindult az edzőterembe, merthogy edzője, Armand külföldre költözik, és ennek örömére, bánatára koccintást szervezett utolsó edzése után. K. Gabriella érezte magában a bizonytalanságot, miszerint miről is beszélgetne ő Armanddal, aki ugyan kedves edzője volt, de teljesen más prioritásokkal, mint Gabriella (“növeld a súlyt, ez az, menni fog” vs. “szeretném pontosan csinálni a bonyolult mozgást, hogy megerősödjem, és ne károsítson a súlyok lengetése”), ráadásul Gabriella fia lehetne, ha Gabriella érettségi után úgy csapott volna bele a lecsóba, hogy az aztán fröccsent volna mindenfelé, falra, ruhára ésatöbbi. De Gabriella abban reménykedett, hogy a koccintás alkalmat ad a többiek, az edzőtársak felé nyitásra, különös tekintettel a többi lányra, nőre, akikről viszont nem volt pontos információja, jönnek-e, és ha igen, mikor.

Így aztán K. Gabriella nagyot került a vigalmi negyedben, hogy biztosan ne érjen korán az edzőterembe, ám hatkor benyitva azt látta, hogy korán érkezett: néhány fiú, fickó, férfi (köztük Armand) éppen az utolsó snatcheket csinálta, közben valaki fotózta őket, zárt, vidám közösségnek tűntek, akik meglepve vagy közömbösen, a közösségi élményből kitekintve néztek a belépő Gabriellára. Ő zavartan heherészett, a lányok után nézelődött, de nem látta őket, ekkor egyik korábbi edzőtársát, a kissé különös B.-t kérdezte meg: “És a lányok?” Mire B. meglepődve válaszolt: “Miért, lesz még edzés?” Gabriella megsemmisülve válaszolt: “Nem arra jöttem.” Majd B. meg is adta a végső döfést: “Hanem?”.

“Elmegyek én a picsába!” – gondolta magában K. Gabriella, aki persze udvariasan elköszönt, méltóságát mentegetve, hogy a koccintás, és hogy akkor még visszanéz, és hogy tudja, hova is mennek tovább (egy Király utca panzió foglalt termébe, tehát a felszabadító nyilvánosságban elveszés sem adatik meg), de ő most inkább nem vár itt, majd jön vagy valami, aztán hazament, és aznap este, már 10 után megbontotta a minőségi fehérbort, közben azon gondolkodott, vajon attól, hogy ő nem érzi magát öregnek, megöregedettnek, sőt, inkább  kifejezetten fiatalnak, hogy ő nem foglalkozik mások életkorával, főleg mert jobbára képtelen megállapítani, ki vele korabeli, ki fiatalabb, és mennyivel, szóval vajon ez a netörődömség nem vakítja el Gabriellát, hogy ne vegye észre a másik fél zavart heherészését, ami nem a viccnek, hanem a kor tiszteletének szól, vagy legalábbis a korkülönbségből származó kellemetlen érzésnek, és attól, hogy Gabriella nem látja azt a vízelvezető árkot a járda és az úttest között, még ott van, és simán belebucskázik a bicajjal, ha kéz nélkül akar tekerni? Végül arra jutott, hogy szarik bele, van elég dolga, gondja, öröme.

Itt van például a másnapi program, a Múzeumok Éjszakája, amire K. Gabriella, a mélyérzésű kultúrlény családilag szeretett volna elmenni, a szót, a tervezést tett követte, és egy nagyon erőt próbáló nap után, mikoris az ikrek Gabriella minden idegszálán több disszonáns dallamot elpengettek már, elsétáltak a Kazinczy utcai Elektrotechnikai Gyűjteménybe, ahol egészen meglepően nem volt semmi, még egy kitett molinó sem, csak két asztal a neonok alatt, a Tesla előtt, az udvaron, ahol tétova felnőttek mellett néhány, láthatóan velük rokonságban vagy kapcsolatban álló gyerek színezett, illetve ragasztott valami kis kartondobozt, de lehetett jegyet venni, így a kiscsalád letette voksát, befizetett a programra, majd bement a múzeumba, aholis rajtuk kívül még néhány hasonlóan tétova múzeumlátogató próbált úgy tenni, mintha az ott töltött idő során valóban megtekintenek dolgokat, de dolgok sajnos igen dologtalanok voltak. K. Gabriella és családja azzal szembesült, a régi távírók, egyéb üzenetközlők között a kitett, működtethető eszközök jobbára csak nyomogtható gombok, hatás nélkül, hogy a vitrinek melletti kapcsolók semmilyen interakciót nem indítanak el, vagy ha igen (100 éves mosógép), a gyerekek beszarnak a hangos zajtól. Gabriella megörült, amikor nyakban lógó badge-es emberek jelentek meg a vitrinek előtt, és megmutatták, hogy lehet bekapcsolni az ívfényt, ez igen, végre valami muzéj program, de kiderült, az emberek nem látogatók miatt jöttek, az egyik hivatalnok a másiknak mutatja végig, mi az, ami még működik a folyosókon, így mentek tovább, szemrevételezve a semmit, Gabriellát és családját magára hagyva a régi izzók és vasalók között, a száraz porszagban, öregszagban. A gyerekek minden újabb teremnél nyávogó hangon jelentették be, hogy meheenjünk továáább, és Gabriella hamarosan rájött, hogy ő ma is elmegy a picsába, és este a minőségi fehérborból további egy deci elfogyott.

A döglött, ám bebalzsamozott hétvégére azért felkerült pár pajkos szépségtapasz, az egyik, hogy az ikrek kidolgozták a Fingjitzu (lásd még Lego Ninjago Spinjitzu) harcmodort, és be is mutatták, minden mozgásnál recsegtetve szájukat. A másik, hogy K. Gabriella rájött, hogy ezekből majd blogposztot ír, és már a fejben forgatás, de pláne a megírás közben röhögött, és tudta, hogy ma este is el fog menni a picsába, de az óvatosság kedvéért bor nélkül.

 

5 thoughts on “#287

  1. nem értem honnan kellett volna tudnod hogy csak kisfiúk lesznek a koccintáson (vagy hogy nem is akkor lesz? nem is értem). a múzeumos gáz. de azt se tudhattad. (de lehet hogy nem is erről szólt, csak hogy csalódás volt)
    izé, nem tudom mennyire vigasztaló, de azért csatlakozom azzal hogy ma egykor tudtam meg hogy a szüleim ma nem várnak minket ebédre, sőt lent vannak a telken.

  2. Ijj, ez is jó érzés, sajnálom! Elfelejtették, vagy szólni felejtettek el?

    Amúgy az edzőteremben nem is csak kisfiúk voltak (Armand 24 éves 🙂 ), B., az említett kicsit furán szocializált fickó is késő harmincas, vagy korai negyvenes, van, aki meg negyvennyolc, de inkább az volt, hogy ott ők úgy voltak el egymással, amiben én nem voltam tag, és nem is tudtam (akartam, ha tudtam volna) becsatlakozni. És mivel amúgy is voltak kétségeim a nem túl erős kapcsolódások miatt, hát arra jól rájött ez a kirekesztetségérzés, hogy na, nem veszem észre magam, a korom, vagy hogy felesleges vagyok, és hát ez a besétálás, elköszönés olyan kabaré lett, hogy inkább filmszerűen nevetséges, mint valódi trauma, ezért kiélveztem, hogy leírhatom kicsit rájátszva az előadásra 🙂 Szerencsére. 🙂 Bocs, hogy így magyarázom.

  3. ismerem az érzést, bár én céges sörözésekre szoktam úgy betévedni, hogy “ajj, itt legfeljebb látásból ismerek bárkit is, az pedig látásból is világos, hogy az összes vidám részeg bőven 30 alatt van és a közös témáink soha nem is léteztek, ööö, akkor egy pohár sört megiszom a látszat kedvéért” 🙂

  4. szerintem ez lehet hogy inkább rajtuk múlt, neked kevés esélyed volt, ők kiléphettek volna a “haverok menőznek bandáznak” szerepből és próbálhattak volna közelíteni hozzád, szóba állni, kérdezni valamit. legalább Armand, ha már elhívott. nem tudom, odajön, de jó hogy eljöttél, és bármi egyszerű kérdés, mi van a gyerekekkel vagy mittudomén. mindenesetre az jó hogy nem volt trauma, meg tudtál nevetni rajta 🙂

  5. nem szóltak, nem hiszem hogy elfelejtették, szerintem anyuban fel se merült, annyira egyértelmű és logikus volt így (hogy nem megyünk) (nyilván én is gondoltam rá, de azért vártam volna hogy szólnak) (megkérdezni nem szoktam mert szerintem akkor anyu azt gondolja hogy elvárom a meghívást, pedig nem). apu meg sose folyik bele ilyen szervezési kérdésekbe.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s