#284

Néha éppenhogy kiélesít a meleg, megyek az utcán, emberek, emberek, útközben a Szófia utca sarkán parkoló autó, a csomagtartó fedele felcsapva, mögötte az egyik idős nő nyári ruhája melltartóig felhúzva, látszik a megroggyant láb, a nagy, mégis csapott fenék, a műszálas bugyi, a hurkás hát, a másik néni valamit rendez rajta, a gerince tövénél matat, közelebb érve tapasznak nézem, igaz is, a sarkon ott a gyógyszertár, a másik sarkon a háziorvosi rendelő, túl vannak már azon, hogy most a környezeten aggódjanak, vagy így, vagy úgy nem érzik, eszembe jut az alul forradásra vart néni, akit még asszisztensként láttam 25 éve, minden nyílását kivágták, befoltozták, nem is ez a szörnyű és természetellesen látvány akasztott meg, hanem az a természetesség, ahogy szó nélkül, sőt, nem is, egészen egyszerűen társalogva feküdt bele a kengyelbe, azóta persze már én is megtapasztaltam, terhesen, hogy nincs szemérem, csak funkció, funkcionális, a funkciójába kapaszkodó, azt kereső test. Most megint teljesen természetes reakciónak látom, miért lett a szülés óta az örökös témám a testi kontroll, a mozgás, a szépség, a működés, a hanyatlás, aztán el fogom felejteni úgyis, szétrázódik, ahogy tovább haladok.

A játszótéren újra ott a gömbölyded kislány, 2 éves lehet, ha enni lát valakit, odaáll, a száját nyalogatja, mintha betanulta volna valami fekete-fehér némafilmhez, tegnap egy édesanya megkínálta, de nem vette el, mögötte állt az anyja, muszlim kendőben, ruhában, ma a kislány egy idősebb nővel van, nagyon csinos, karbantartott, ötvenes nő trikóban, rövid farmersortban, ki lehet vajon?

Eszembe jut D., a furcsa, ijesztő kisfiú, a testvérek közül a fiatalabbik, vadabb, néhány napja a játszótéren bóklászott, látta, valamit eszem a szatyromból, odaállt. “Mi az?” “Libatöpörtyű. Nem bírtam ki, megkóstoltam. Vacsorára lesz.” “Finom?” “Igen” – szándékosan nem kínálom meg, nem akarok játszmázni, még ha csak 12 éves, akkor sem. “Kaphatok belőle?” “Igen.” Megkapta, elment. Még vissza az időben két napot, akkor is őt láttuk, előttünk megy a csarnokban, hozzácsapódik egy inges férfihoz, szinte a kezét fogja, az ikrek szerint igenis a kezét fogta meg, aztán lemarad, utolérjük, a fiúk kíváncsiak. “Az apukád volt?” “Igen.” “Fogtad a kezét. És hova megy?” “A boltjába.” “A boltjába? És az hol van?” D. nem válaszol. Még úgy sem tesz, mintha nem hallaná. Néz ránk, a fiúk még párszor megismétlik a kérdést, de ő csak néz, majd tőlünk is lemarad. Miért érintette meg a férfi kezét?

Mellettem a padon egy egészen különös nő ül, magába roskadt, depressziós, csak fáradt? Vagy egyszerűen ennyire áteresztő lett, ő maga semmi, csak egy ülés, egy padra nehezedés. Aztán megjön az anyja, sántikáló, konszolidált néni az obligát háromnegyedes nadrágban. A tompa nő mintha életre kelne.

– Képzeld.
– Ne. Hívott?
– Igen. Nem akartam felvenni.
– És.
– Felvettem.

Odajön a kislánya is, letelepszik, dolgokról van szó, vásárlásról, padról, dolgokról, amik éppen akkor és ott vannak, a nő, úgy tűnik, valami különös szellemi lomhaság állapotában van, csak felsorolja a tárgyakat, cselekvéseket.

– Odamentem a kúthoz, nagy ott a sár. A papucsom mégsem vehetem le.
– A szandáálod – mondja a kislánya.
– A szandálom.

Később az egyik iker felsír, kakilnia kell, a másik üvölt, nem akar jönni, játék közepén van, üvöltök, akkor maradj itt, rohanok, a játszótéri wc átépítés alatt, emiatt a rövid út is lezárva, körbe szaladunk, de félúton a gyerek még hangosabban felzokog, bekakilt, ilyen nem is volt neki soha, nyugtatom, a másik is üvölt, csak legyünk otthon. Otthon már nyugalom, erős szagok, a zuhany alatt a kisfiút rendbe szedem, az alsó megy a kukába, valahogy minden elsimul, reggel is ment egyszer a hasa, de az oviban semmi, ott nem akar, nem tud, nem kell. A szürke macska is odakuporodik az alomba, most, hogy hazaértünk, nem is tudom, funkcionális testek vagyunk, és némelyiknél én kapcsolok be funkciókat.

Én éppencsak funkcionálok, este korán lekfeküdtem, de éjjel többször felriadtam a görcsös, száraz köhögésemre, végül hajnalban kimentem mézet nyalogatni, akár a királyné. A király, vagy legalábbis I. éppen akkor ért haza valahonnan, az ő ébrenlétét, alvásait nem befolyásolja a gyerekek ébrenléte, alvása, a szarásuk, a testi funkciójuk, ezek az apályok, dagályok, csak a magáé, én meg ezekre az erős és mindenek alatt működő mozgásokra fekszem, és egyszerre szabadság, hogy nem kell más utakon gondolkodnom, és kötelező pálya, mert legtöbbször csak gondolkodhatok más utakon, de ha éppen a vízen ér a kiélesedett érzékelés, akkor legalább belelógatom a kezem, olyan, mintha lenne rajta egy oldalvonal, akár a halakon, még egy érzékelés, hogy a végére csak összeszedjek valami tetszetős képet.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s