#279

Íme a poszt az óvodaparáról, ennek mindenféle elágazásairól. Lesz benne szex, gyilkosság, ellopott kézirat és elcserélt gyerek (ja, az nem, az lenne az igazi para egy oviban), talán annak is érdekes, akinek nem téma az ovi.

A lényeg, hogy óvodaváltásban vagyunk éppen. A régi ovi voltaképp egészen jó – kezd lenni. Persze azóta, hogy állást kellett foglalnom, és jelentkeznem kellett a másikba. Ami ennyi minta alapján egészen jónak néz ki – szintén. Az egyik nem annyira rossz, hogy menekítenem kell a fiúkat, a másik nem tűnik földi paradicsomnak, hogy a varázssíp hangjára öntudatlanul is arra menjek, árkon-bokron át.

Ellenben mindenféle vezetőkkel kell egyeztetnem, és be kell vállalnom, hogy talán az, amit otthagyunk, éppen kibontakozik, az, ahova megyünk, csődnek bizonyul, kicsit többet kell sétálniuk oda a fiúknak, elszakadnak attól a pár kisfiútól, akikkel már egészen összebarátkoztak, de én, aki majd eldönti, a hátuk mögött, fejük felett, lábuk alól, tudomisén, szóval meg sem kérdeztem őket. Mert ha nem jön össze, akkor hamis reményeket ébresztettem, vagy felesleges szorongásokat, ha pesszimistább vagyok.

Mi volt a gondom a régi ovival? Ma fogalmazódott meg: az egyszerűen hamis hit bennem, hogy igazából semmi komoly. Elvoltak ott a fiúk, kedvesen fordultak feléjük, valahogy mindig volt valami, ettek, aludtak, nem tört kezük-lábuk. És a hiba ott van, hogy ez nem valami, ez a nulla. Ez a semmi. És már én is agymosott vagyok, miszerint örüljek, hogy így van a dolog, hogy nincs direkt konfliktus, egyértelmű szorongás. Csak valahogy a semmi van. Hogy valahogy nincs egy szó arról, melyik gyerek miféle. Ők problémamentesnek számítanak a többiek között, így nem kell velük foglalkozni, ellenben van, aki még durván pösze, és iskolába menne szeptembertől, vagy délután még néha bepisil, vagy autista, vagy minden nap más jön érte, néha nem is családtag. Tehát napi szintű, fontos feladatok vannak másokkal, és nincs rá ember, nemhogy rendesen kezelni, de néha észrevenni sem. A másik oviról pedig egy szülő azt mesélte, hogy az óvónő képes volt egy órás telefonbeszélgetésre, csak hogy meséljen a gyerekről. Na, ez az, ami nekem valami. Nem az állatkerti látogatás.

Szívemre teszem a kezem, megint ki kellett tölteni a logopédiai kérdőívet, bejelölni, miféle szókincse van a gyereknek, és nem tudtam eklatáns különbséget felfedezni Marci és Tomi szóhasználata között (azaz a megadott lista szavait mindketten vagy használják, vagy nem, ha eltérés van, akkor nem itt, így). Tehát értem én, hogy rohadt nehéz észlelni a dolgokat. És ha észlelem, megragadni, megfogalmazni. Sokáig úgy láttam, Marci az, aki a jártszótéren lemorzsolódik a csoporttól, nem veszik be, ő meg eltéblábol, nem csatlakozik, lemarad, dudorászva, fűben kotorászva. Tomi meg rohangál a többiekkel. Hetek alatt árnyalódott a kép, hogy lássam, Marcit ez a lemaradás nem zavarja, ő szeret egyedül dudorászni, motoszkálni, Tomi viszont folyamatosan pásztáz, másokkal akar lenni, és fut velük, fut utánuk, ha le is hagyják folyamatosan. Először egyikért szorult a szívem, most a másikért. És én vagyok, aki a világon a legjobban szereti őket, ők az én verebeim, akik nem eshetnek le a fáról, hogy ne venném észre, és nem, nem veszek észre én sem dolgokat. Szóval értem én, hogy leterhelten, sok gyerekre figyelve, a csoportok folyamatos összevonása, átalakítása mellett másnak pláne nem megy ez. Értem. De ez akkor sincs jól, és ha van másik helyen esély arra, hogy ott jobban látszódnak, akkor jól teszem, ha a nem is olyan rosszból átmegyek ide, a járatlan útra, hátha.

Az pedig elég elszomorító tapasztalat volt, hogy ahogy másoknak már fogalmaztam, nekem most anyatigrisnek kellene lennem, Lady Macbethnek*, aki a véres kezeket is bevállalja, csak a család gyarapodjon, én meg szorongok, rettegek, hogy jajnehogy rossz néven vegyék, a kedves vezetők meg ne bántódjanak, és sikerült olyan túlbaszott diplomáciával jeleznem a kérésem a jelenlegi ovi vezetője felé, hogy, ó, én csak itt alkalmatlankodom, ha lehetne, kisztihand, kiskezitcsókolom, alázatos szolgája, de amúgy megoldom, ha mégsem, jaj-jaj, hogy akkor első körben az lett az elbírálás eredménye, hogy, jaaa, ha nem gond, ha maradnom kell, akkor szépen maradjak is.

*Jó, nem is Lady Machbetnek, de annak az intrikus anyának, akit ha más nem, legalább az erősít meg, hogy a még kicsi gyereknek halmozza a hatalmat, birtokot. Persze könnyű nekem tiszta kezűnek maradni, én már halmozhatom magamnak is, ennyivel előrébb jár már az emancipáció. Megyek is halmozni, dublonokban fürdeni, hogy ne ráncosodjam annyira.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s