Jó, a #274 végleg elsikkadt, átugródott.
Szóval éjjel máris volt lehetőségem gyakorolni a jobbá válást. A jobb anyává válást is.
Marci 11-kor még nem tudott aludni, motoszkált, ide-oda hevert, az ágya az enyémhez tolva, van szintkülönbség, de azért átmászhat, ha akar. A macska, a szelídebbik, vagy nevezzük a beszarinak, fent volt a szekrény tetején, néha felmegy oda, nem sűrűn, akkor is csak pár percre. Mondom Marcinak, hogy látom, készül a cicó leugrani, most ne másszon át az én ágyamra. Természetesen ekkor mászott át. A macska direktbe ráugrott 2 méterről. Marci sikít, zokog, kiderült, a macska az arcán landolt, végigkarmolta. És én meg egyszerre szartam be, és lettem rohadt dühös. Hogy a barom, akinek éppen mondom, hogy ne, éppen azt teszi. És tessék. Most megkapta. Pedig mondtam, direkt mondtam.
Aztán persze sebfertőlenítés, sírás, megbékélés. Marci a macskával, én Marcival, én magammal. Hogy itt az a nagy helyzet, hogy tényleg én vagyok az erős, a felelős, és még ha direk azért is mászik át az ágyra, mert azt mondam, ne, akkor is én vagyok. És ha pofára esik rollerrel, mert egy nem látható repedésben megakad a kerék, akkor is én leszek, még úgy is, hogy erről voltaképp senki sem tehet. És el fog esni. Vagy ha nem esik el, elesik mással máshol. Erre viszont tényleg nekem kell felkészülni, és együttélni vele.
Szóval azt mondtam neki, hogy legközelebb jobban vigyázok rá, de higgyen ő is nekem, hogy amit mondok, az komoly. Hát, így lettem magasan kvalifikált, bölcs édesanya, Marci meg mint valami német párbajhős, reggelre kelve pedig mindketten véresek (azaz akkor vettük észre). Szerencsére a szemét elkerülte a karom. Azért baszki, tényleg mondtam, hogy ne, éppen akkor ne.
nimbusz 