#275

Túlságosan intim és túlságosan gusztustalan egy poszt lesz ez, persze nem először, de most szarom le, annyira rám telepszik, hogy kell a terápiás írás.

A családomról. A szüleimről. Akiket szépen-lassan toltam el magamtól, először csak fizikai térben, anyagilag, egyre ritkábban akartam őket látni, egyre felszínesebben, de még mindig erősek a kampók, amik igazából bele is nőttek a bőrömbe, azaz én nőttem körbe a kampókat, én stabilizálom a helyzetüket, de most megbocsátó vagyok magammal, nem tehettem másképpen, így lettek kevésbé fájdalmasak.

És már tudok azon dolgozni, hogy valahogy kiakasszam őket, olyan faszán erősnek tudom magamat érezni, holott ez is olyan, mint a levert bütykeim, van mögötte erő, erőhasználat, és volt mögötte öröm is, ahogy ütöttem a zsákot, de persze embert nem tudnék, és azóta sziszegek mosogatáskor, mert csíp minden víz.

És akkor, amikor ilyen (sőt “ilyen”) strapabíró figurának látom magam, egyszer csak úgy alakul, hogy megrántok egy ilyen kampót, és akkor kiderül, hogy még van, és mennyire fáj, így berántva, utána begyulladva, és most kéne örülnöm, hogy ja, de legalább észrevettem ezt is, jöhet a megoldási szakasz.

Na, hosszú felvezetés után jön a kisstílű és szánalmas dráma: mentem volna a szüleimhez aludni, amióta megvannak a gyerekek, immár második alkalommal lennék távol egy éjszakára, nyugalomra vágyom, hajnalig olvasásra, reggel magamtól ébredésre, magányra, magányra. Álmodoztam róla, kapaszkodtam bele. Évfolyamtalálkozó egyébkén az apropó. Mert az kell. Anyám persze ábólintott, az egyik szobájuk üres, menjek.

Ha nem hív öcsém, akkor nem tudom, mikor derül ki, hogy hopp. Hogy anyáméknak ágyi poloskáik vannak. És baszki nem csak most derült ki számukra. Mert tudta, amikor azt mondta, aludjak ott. Mert letagadják, tagadnak mindent, ahogy mindent tagadtak kifelé, nehogy látszódjon, nehogy kiderüljön, hogy baj van, úgy kell viselkedni, mintha normális lenne a nyomorúság, a verés, az agresszió, normális, hogy van poloska, mert ha nem említjük, nincs. Á, dehogy, nem tudja az egész lakótelep, ha apám esténként üvölt, vagy be van baszva, és hopp, nem derült volna ki hamar, ha én a két kisgyerekhez, két macskához poloskákat hozok haza. Csak ha nem említjük, akkor az van, hogy más sem említi. Marad a sustorgás. A hát mögött kiröhögés, kibeszélés, a néha kifreccsenő csúfolás, lenézés az iskolában. Mennyivel jobb. Másoknak is, nem kell semmit lépni.

De most anyám nem tud mit tenni. Kénytelen voltam azt mondani, hogy akkor nem találkozunk, amíg ezt meg nem oldják. Mi nem megyünk, ők nem jöhetnek. És nem csak ide, más tesvéremhez sem, ezt ők is kijelentették. Nincsenek unokák. Persze, van szőnyeg alá söprés, de akkor sajnos ez a szőnyeg takar mindent, a csapóajtót is a pincébe, ott lehet kuksolni a berendezett üregben, napfény nélkül, nélkülünk.

Mert nem ám egyszerűen tudják, de anyámat éjjelente csípik. És szakember helyett a DM-ven vesznek flakonos szart, amit szétfújnak, immár a hatodik flakon fogy. Mert ez még belső infó, még nem kell lépni. Apám nem akar. Őt nem csípik. Őbenne max a mérgező anyag gyűlik fel torokig, ha nem megyünk, hogy aztán azt köpködje nem csak anyámra, hanem most már akár ismerősökre is – barát ugye nincs. Hogy milyen rosszak a gyerekei. Hálátlanok.

És tényleg rossz nekem, mert ott a kampó, hogy sajnálom anyámat, és mindig is sajnáltam, amikor nekünk sírt, hogy ne legyünk olyanok (ó, baszki, milyenek, nem a kisboltba törtünk be, átlagos gyerekek voltunk), mert apánk rajta veri le. És most is sajnálom, szegényt, mert ő nem látja az unokáit, mert nem tudja megbeszélni azzal, akivel együtt él, hogy egy kurva poloskaírtást megrendeljenek. Apám nem engedi. Mert nincs probléma.

Én meg próbálom valahogy kiforgatni a kampót, de viszi a húsom is magával, hogy nekem le kell szarnom anyámat is, és ledobni azt a terhet, hogy miattam szenved, én rontom el az ő kapcsolatát, az életét, és egyszerűen még nem tudom, mivel én vagyok az erősebb, a strapabíró, nekem kell segíteni, de meg fogom tenni, kipiszkálom, már csak azért is, mert nincs más választásom, visz az élet lendülete előre, az ikrek rám bízott élete, és nem csak ágyi poloskát nem hozhatok nekik haza, de azokat a régi, gyerekkori terheket sem dobhatom le a mi konyhánk közepén, hogy aztán az én gyerekeim kerülgessék a rozsdás pengéket, véres üvegcserepeket, penészes rongyot, hajcsomókat.

Hát ide dobom le. Baszki, hogy még 44 évesen is a felnövésen kell dolgoznom.

De azért azt is le kell írjam, hogy boldoggá tesz ez a kötelesség, hogy tegyek rendet másért, miattuk, hogy jobb legyek.

És ma reggel valamiért meghallgattam vagy hatszor ezt a dalt, és amikor Marci az ölembe ült, én meg a szöveget olvastam, a távolságról, a halálról, olyan jó volt, hogy felette sírhatok, és ő nem veszi észre, jaj, ha giccs, akkor az, mit számít.

 

5 thoughts on “#275

  1. Én akkor realizáltam, hogy az ő életük fontosabb nekem, mint a sajátom, amikor a sajátom már veszélybe került. amikor eljutottam a falig, hogy én ezt nem bírom, meg akarok halni, mert egyrészt 34 évig szinte-, 4 évig meg a szó legszorosabb értelmében róluk szólt az életem, hogy nekem kell őket megmenteni, nekem kell az ő életüket rendbe tenni, nekem kell boldoggá tennem őket akkor is, ha beleszakadok, ha ők mindent megtesznek, hogy ezt megakadályozzák. Lelkifurdalás, fájdalom, hogy realizáltam, hogy isteni szerencse, hogy tudom szeretni, imádni a lányomat így is, hogy ők nem tudtak engem szeretni igazán sosem. Nem nem akartak, nem tudtak. magukat sem, egymást sem, engem sem. ki kell tépni valóban azt a kampót, engem a teljes halálvágy megtapasztalása rántott ki abból az állapotból, hogy értük kell, miattuk kell, nekik kell kell kell minden, miközben a lányom már második helyre szorult, én pedig sehol sem voltam, eltűntem.

    • Jaj, nagyon sajnálom, remélem, már kifelé mész ebből az erdőből. Olyan nehéz, hogy először gyenge az ember, aztán megerősödik, akkor meg azért lesz lekötve, mert rajta az erősek felelőssége, és meg kell tanulni a határt, meddig lehet segíteni, meddig érdemes, utána meg azzal élni, hogy tovább már nem mehet. Hát nagyon szurkolok neked – is. 🙂

      • Én ebben a szituációban sosem voltam gyenge. Az élet más területén igen, de a szüleimmel való kapcsolatomban mindig én voltam az erős, önálló, aki boldogul, aki segít, akinek panasza nincs – anyukám 22 éve, apukám 4 éve gyógyíthatatlan, életveszélyesen beteg. S emiatt el is várták mindezt, fel sem merült igazán sosem, hogy nekem bármiben is segíteni kellene. S könnyű ezt addig tolni, amíg az elvárások és a saját lelkifurdalás addig kényszeríti az embert, amíg ő maga már megsemmisül. Szerintem a felismerés a kulcs, és hogy önbecsülés hiányával is belekényszerítse magát az ember abba, hogy ő is számít, főleg, ha a gyereke elemi érdeke, hogy ő maga ép elméjű maradjon, ha már az ép psziché majdhogynem elérhetetlen.

      • Jó ég, ez még sokkal nehezebb keresztnek hangzik. 😦 Remélem, van segítséged, mármint támogatás. Nekem a jó emberek, jó beszélgetések (nem is a gondokról, hanem hogy egyáltalán vannak beszélgetések), a megosztás megtanulása, meg a terápia, amit elkezdtem, ott kijött pár kisebb tüske, és ebből lett remény, hogy ezek megtalálódnak, kijönnek.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s