#258

Ma valamit sikerült picit átütnöm, ezért tudtam blogposztot is írni, és ezért jutott eszembe, hogy írjak még másról. Csak úgy. Hogy legyen még áttörni szöveg. És komolyan, nem komolyan, hát írok a kertről.

A kert
(fogalmazás gyakorlás)

A beüvegezett erkély egy nagy kertre néz. A földig érő ablaktáblák eltorzítják a képet, sosem tiszták annyira, hogy ne látszódjanak vízköves, esőcseppes rétegként a külvilágon. Így is jó.

A kert most rendezett, félúton jár az elhanyagolt közterület és a szépen rendbe tett, nyitott park között. Keveseknek van bejárása, kulcsa, idegen számára elérhetetlen. Főleg a környező házak kutyagazdái szereztek hozzáférést, hol egy szőke, idősebb nő jár lent, hol egy őszes fickó, hol a felettünk lakó lány a vizslával, van két kopó is, más, nagyobb testű foltos kutyák. Ahányszor meglátok valakit a kertben, mindig eszembe jut, hogy beleshet hozzánk, az életünkbe, de valójában én vagyok az, aki meglesi őket.

Nekünk nincs bejárásunk a kertbe, nincs kutyánk sem, de egyszer elkértem a fenti szomszédtól a kulcsot (neki van kutyája, mégsem látom lent sosem), mert észrevettem az egyik mackónkat az erkély alatt. Rejtély volt számomra, hogy került ki, ázottan hevert az esőben, úgy éreztem, valami múlik azon, ha minél hamarabb haza tudom menekíteni. Az ikrek segítettek, kijutottunk a kertbe, otthon tűnt csak fel, hogy idegen picit, más, mint amire emlékeztem. Nem a miénk volt, valamelyik másik erkélyről eshetett ki, nem tudom, honnan, mert egy kisfiú lakik néha a házban, de ő sem azon az oldalon. Kitettünk a belső udvar padjára, ahol nem érte eső, pár nap múlva eltűnt.

A kertbe madarak járnak. Egyszer sokáig néztem, ahogy a szemközti fán három varjú egy galambtetemet tépked, azóta minden kurkászó, kapirgáló varjút meg kell néznem, mit csíp, mit kapar.  A belső udvaron rigók költöttek, de vélhetően a szarkák apránként elhordták a fiókákat, az egyiket, fej nélküli torzót én találtam meg, azóta a szarkákat is figyelem, mit visznek magukkal a szembeház tetejére. Már csak a cinkék, a gerlék jelenléte nem több madárlétezésnél, de csak mert nem tudok róluk többet.

A kertbe mindenféle hull. Cigarettacsikk, műanyagpohár, erkélyről cserépalátét, télen lakásban felbukkanó, onnan kitessékelt poloska, nyáron kiteregetett fél pár zokni. Van, aminek régen véget ért a zuhanása. Nem messze a házunktól egy hálóba fogott fenyőfa hever, vízkereszt óta vagy nem is tudom. Talán ki sem került a hálóból. A kert sarkában már fél éve forgolódik egy fekete esernyő, tegnap az esőben a szél hol kifeszítette, kinyitotta, hol összecsuklott. Egyszer el fognak tűnni, szétcsipkedik, széttépkedik a torzót erre hivatottak, akikre még kevésbé fogok jó szívvel gondolni, mint a kertbe hullott szemétre.

A félemeleten lakunk, így a zuhanásunk nem lenne jelentős, ebbe kapaszkodom, ha elképzelek valami katasztrófát, minden más ablakunkon rács, ez a menekülési utunk, a kert, ez a 3 méteres magasság, ami talán leküzdhető fentről, de remélhetőleg éppen elég távolság lentről.

Szeretem a kertet, hiányozni fog, ha egyszer bejárok oda.

Vége

#257

Nem voltak ezek jó napok, nem voltam jó ember, türelmetlen voltam a gyerekekkel, magamban akartam lenni, de úgy, hogy közben ne érezzem ezt a magányosságot, ami rám szakadt a titkos problémám miatt (is). Sokat gondoltam a pályázatra, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy nem nyertem, nem azért, mert olyan remek dolgot  készítettem, hanem mert nehéz volt elhinnem, hogy az univerzum egyáltalán nem reagál arra, ha hirtelen teszek egy számomra fontos lépést, az univerzum nem emel  pajzsra, értékelve nem (csak) a minőséget, hanem az aktust magát.

De az univerzum nem tett semmit önmagán kívül, és sosem lettem az az ember, akit meglátnak, és megszeretnek (“kutasson fel, vegyen feleségül” de szerettem azt a szöveget), a puszta létem semmire sem volt soha elég, csak az, ha működtem, és néha még az sem, és nem leszek az az ember, aki nem hal meg, amit ugyanúgy nem akarok elhinni, akár a vesztes pályázatot, ez az igazság, még mindig azt hiszem, hogy majd a végefelé kiderül, hogy nekem miért is van valami extra szabályom, amit bemondhatok, hogy várjunk csak, itt ez a kis lábjegyzet, és egy ideje ez már a gyerekeimre is vonatkozik, mert ha nem, akkor végképp nem foglalkozhatom ezzel az egész gondolattal, a halállal, mert egyelőre nem befogadható számomra.

Azért tegnap áthúztam az ágyneműt, és még szárad a váltás, kiterítve a nyitott ablaknál.