Tegnap voltam terápián, és közben, majd utána is felmerült bennem, hogy mennyire tipikus, mennyire “átlagos”, tankönyvi gondjaim vannak, és hogy emiatt kicsit (néha nagyon) rosszul éreztem magam. Hogy unalmas vagyok.
Aztán a zuhany alatt, ahol nemes egyszerűséggel átmegyek vízimalomba, és valami rusztikus és nagyon szép szerkezet lomhán, de hatékonyan mozgásba lendül, aztán megőröl búzát, csontot, vízkövet, szóval ott ma reggel beugrott, hogy vajon mikor volt az elvárás bennem, amikor holmi köhögéssel, lázzal elmegyek a körzeti orvoshoz, az megvizsgál, akkor vegye a kagylót, hogy “Kardos doktor, szervusz, gyere csak át, ilyet még nem láttál, de én sem.”, szóval hogy ritka és speciális gondom legyen, nem valami szaros bronchitis.
Aztán az is elgondolkodtatott, mi lesz, ha már nem köhögök. Ősi kamaszkori ragadványom, hogy aki szenved, nemesebb, a problémás, a konfliktusos értékesebb, mert az ütközések, horzsolások majd értéket teremtenek, egy szép verset, egy csinos csikknyomot a karon, szóval valamit.
De azt hiszem, nagyszerű dolog lesz egészségesen szorongani, teljesen normális módon érezni magam magányosnak, és mély önismerettel, önelfogadással kételkedni, és ami tüdőre megy, azt kiköhögni, aztán kapni levegőt.
nimbusz 
Milyen fura ez, engem mindig megnyugtatott a gondolat, hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal, hanem bármi, ami velem történt vagy bánt engem, arról számtalan tanulmány született már.
Ahogy írod, megértem teljesen, és átélem, hogy ez jó. 🙂 És belegondolva az is jó, ha valakivel beszélhetek, akinek ugyanez a gondja, és közös-ség lesz. Mégis van ez a félsz, és ahogy hirtelenjében rákerestem, nem én vagyok az első, aki fél, hogy untatja a terapeutát a sablon és nem is túl rázós életével https://psychcentral.com/blog/5-things-not-to-worry-about-in-therapy/ Szóval tökjó, hogy ezzel a rpoblémámmal sem vagyok egyedül. :))