#263

Nem voltak egyszerű napok ezek, de azt gondolom, ezt itt kár elmesélnem, a buzzword, a buborék egyszerűen valós, abban élek, és nem is az a gond, hogy nem veszem észre a rajta kívül eső világot, hanem ha nyújtózkodom, sem érem el a buborék széleit, és nem jutok ki belőle. Nyilván az is benne van, hogy saját képességeim, az élet adta paraméterek le is béklyóznak, de nem kenhetem csak az ikrekre, az időhiányra, erre és arra, mert én és a dolgok együtt alakítják ki a babzsákfotelt, amibe szépen belekényelmesedtem, és színes, vidám, ott van minden feltörekvő co-working office előterében, akár a szellemes printek, csak rohadt nehéz kikászálódni, már ha akarna az ember.

Kihasználva az érzelmi felfokozottságomat gyorsan beállítottam pár új előfizetést (Átlátszó, Direkt36), ha eddig húztam lustaságból, akkor most már nem lehet húzni, mert ezek nem valamik, hanem a szükséges minimumok a nullához, és ha a havi összegeket nézem, hát ennyiért vettem legutóbb a fiúknak ugyan előre tisztázva értéket, mennyiséget, de mégis csak gagyerák fos kínai játékot a Pepcoban.

Jó lenne tudni, mihez kezdjek most. Tényleg elegendő nevelni a kertet és a gyerekeket? Visszaheverek így a babzsákra? Nincs ez még lezárva, nem is lehet.

Rövidebb távon viszont szerencsés napjaim voltak, ugyanis mire teljesen magamra húztam az eget, mert az én sorsom senkit sem érdekel, és nyilvánvalóan én baszok el valamit, rosszul építem fel a kapcsolataim, addigra éppen eljött az ideje, hogy öcsémmel találkozzam, hivatalos ügyben, hátunk közepére kívántuk, de sokkal hamarabb lerendeztük, mint arra készültünk, így kaptunk kettesben egy órát, ventillálni, sebeket mutogatni, kicsit szörnyülködni, megnyugodni, hogy van, aki még szörnyülködik a sebeink láttán.

Néha rácsodálkozom, hogy mennyire alapvető igényem az empátia léte, összeszorul a gyomrom, ha olyan erőszakról olvasok, ahol az áldozat magára hagyva szenved, pusztul el. Hogy nem elég a haldoklás, de még az is, hogy bassza meg, itt visznek a kordén, és ezrek üvöltözik, hogy haljak meg. Vagy itt rothadok el a sötétben a semmiben étlen-szomjan, és nem aggaszt senkit. És képes vagyok sírásig jutni, ha eszembe jut a Zsivány egyes vége, de közben mentségnek, enyhítésnek akarom venni, hogy de ketten voltak, együtt voltak, egymásnak.

(Mondjuk ezen a héten könnyen tört a mécses, a hétfő reggel nem csoda, szerdán, a  költészet napján megint elővettem ezt a verset, akkor már kicsit meglepett ez az elérzékenyülés, pláne, hogy az irodában tört rám, de hagytam, és ma reggel ezt láttam Vaslédi oldalán, hát akkor legyen így.)

Ez, az öcsémmel töltött egy óra volt a hét egyik ajándéka.

A másik egy pillanat: este van, a gyerekek lefürödtek, mesenézés jön, de szuttyognak, nem öltöznek, fáradt vagyok, unom a hepciáskodást, szeretném, ha már menne a mese, hogy kicsit szusszanjak, ne legyek az, aki irányít, noszogat, Tomi a nadrágjával bajlódik, nagyon lassú, feszült leszek, nézem, és valami egyszer csak átvált, azt látom, hogy suttog a nadrágjának, magának, ahogy apránként, gondosan kigöngyölgeti a befordult szárat, belenéz, végigsimitja, bedugja az egyik lábát, a másik szárat is kisimogatja, ellenőrzi a mintát rajta, valóban a jobb lábára való-e, még mindig beszél magában, éppencsak értem, de inkább csak sejtem, mit, és olyan szép volt minden, és ezek a dolgok folyamatosan történnek, csak ki kell tapogatnom ezt a kapcsolót, ami egyébként valahogy mindig a kezem ügyében lehet, csak látni nem látom, és máskor is lehet áldott (jaj, hát nem tudok jobb szót erre, áldott, igen) az idő.

És volt még egy ajándék, valami elfogadásféle. Elővettem régebbi nadrágjaim, és kihíztam őket. Egy fel sem jön, a többi feszülget. Nem olyan, mint amikor lefogytam alaposan. Itt-ott jobban jelzi, hogy összeszorulok az elvárásaimmal, mint korábban. És elhatároztam, hogy megint kicsit lefogyok, ne legyek ilyen combos, segges, ilyen gyűrődős. Aztán hirtelen átláttam, hogy nem lehetséges az, amire vágyom, ha onnan fogyok, más is elvész, én most valahogy kibékültem az arcommal, a karjaimmal, a sokat megélt, viharvert melleimmel, hogy van egy kis muffintop, ha előveszem ezeket a régebbi nadrágokat. És én ezeknek annyival jobban örülök most, hogy nem akarok más lenni, és nem fogok lefogyni, csak ha úgy hozza a mozgásom, mert ez most, ami van, ez jó, és talán ez is kicsit áldott, ez a muffintop, ez a csípő, ezek a karok, ezek a mellek, ezek a gyerekek, a nadrágjuk, a kert, nincs is most többem, akkor mi más lehetne áldott.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s