#258

Ma valamit sikerült picit átütnöm, ezért tudtam blogposztot is írni, és ezért jutott eszembe, hogy írjak még másról. Csak úgy. Hogy legyen még áttörni szöveg. És komolyan, nem komolyan, hát írok a kertről.

A kert
(fogalmazás gyakorlás)

A beüvegezett erkély egy nagy kertre néz. A földig érő ablaktáblák eltorzítják a képet, sosem tiszták annyira, hogy ne látszódjanak vízköves, esőcseppes rétegként a külvilágon. Így is jó.

A kert most rendezett, félúton jár az elhanyagolt közterület és a szépen rendbe tett, nyitott park között. Keveseknek van bejárása, kulcsa, idegen számára elérhetetlen. Főleg a környező házak kutyagazdái szereztek hozzáférést, hol egy szőke, idősebb nő jár lent, hol egy őszes fickó, hol a felettünk lakó lány a vizslával, van két kopó is, más, nagyobb testű foltos kutyák. Ahányszor meglátok valakit a kertben, mindig eszembe jut, hogy beleshet hozzánk, az életünkbe, de valójában én vagyok az, aki meglesi őket.

Nekünk nincs bejárásunk a kertbe, nincs kutyánk sem, de egyszer elkértem a fenti szomszédtól a kulcsot (neki van kutyája, mégsem látom lent sosem), mert észrevettem az egyik mackónkat az erkély alatt. Rejtély volt számomra, hogy került ki, ázottan hevert az esőben, úgy éreztem, valami múlik azon, ha minél hamarabb haza tudom menekíteni. Az ikrek segítettek, kijutottunk a kertbe, otthon tűnt csak fel, hogy idegen picit, más, mint amire emlékeztem. Nem a miénk volt, valamelyik másik erkélyről eshetett ki, nem tudom, honnan, mert egy kisfiú lakik néha a házban, de ő sem azon az oldalon. Kitettünk a belső udvar padjára, ahol nem érte eső, pár nap múlva eltűnt.

A kertbe madarak járnak. Egyszer sokáig néztem, ahogy a szemközti fán három varjú egy galambtetemet tépked, azóta minden kurkászó, kapirgáló varjút meg kell néznem, mit csíp, mit kapar.  A belső udvaron rigók költöttek, de vélhetően a szarkák apránként elhordták a fiókákat, az egyiket, fej nélküli torzót én találtam meg, azóta a szarkákat is figyelem, mit visznek magukkal a szembeház tetejére. Már csak a cinkék, a gerlék jelenléte nem több madárlétezésnél, de csak mert nem tudok róluk többet.

A kertbe mindenféle hull. Cigarettacsikk, műanyagpohár, erkélyről cserépalátét, télen lakásban felbukkanó, onnan kitessékelt poloska, nyáron kiteregetett fél pár zokni. Van, aminek régen véget ért a zuhanása. Nem messze a házunktól egy hálóba fogott fenyőfa hever, vízkereszt óta vagy nem is tudom. Talán ki sem került a hálóból. A kert sarkában már fél éve forgolódik egy fekete esernyő, tegnap az esőben a szél hol kifeszítette, kinyitotta, hol összecsuklott. Egyszer el fognak tűnni, szétcsipkedik, széttépkedik a torzót erre hivatottak, akikre még kevésbé fogok jó szívvel gondolni, mint a kertbe hullott szemétre.

A félemeleten lakunk, így a zuhanásunk nem lenne jelentős, ebbe kapaszkodom, ha elképzelek valami katasztrófát, minden más ablakunkon rács, ez a menekülési utunk, a kert, ez a 3 méteres magasság, ami talán leküzdhető fentről, de remélhetőleg éppen elég távolság lentről.

Szeretem a kertet, hiányozni fog, ha egyszer bejárok oda.

Vége

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s