Nem voltak ezek jó napok, nem voltam jó ember, türelmetlen voltam a gyerekekkel, magamban akartam lenni, de úgy, hogy közben ne érezzem ezt a magányosságot, ami rám szakadt a titkos problémám miatt (is). Sokat gondoltam a pályázatra, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy nem nyertem, nem azért, mert olyan remek dolgot készítettem, hanem mert nehéz volt elhinnem, hogy az univerzum egyáltalán nem reagál arra, ha hirtelen teszek egy számomra fontos lépést, az univerzum nem emel pajzsra, értékelve nem (csak) a minőséget, hanem az aktust magát.
De az univerzum nem tett semmit önmagán kívül, és sosem lettem az az ember, akit meglátnak, és megszeretnek (“kutasson fel, vegyen feleségül” de szerettem azt a szöveget), a puszta létem semmire sem volt soha elég, csak az, ha működtem, és néha még az sem, és nem leszek az az ember, aki nem hal meg, amit ugyanúgy nem akarok elhinni, akár a vesztes pályázatot, ez az igazság, még mindig azt hiszem, hogy majd a végefelé kiderül, hogy nekem miért is van valami extra szabályom, amit bemondhatok, hogy várjunk csak, itt ez a kis lábjegyzet, és egy ideje ez már a gyerekeimre is vonatkozik, mert ha nem, akkor végképp nem foglalkozhatom ezzel az egész gondolattal, a halállal, mert egyelőre nem befogadható számomra.
Azért tegnap áthúztam az ágyneműt, és még szárad a váltás, kiterítve a nyitott ablaknál.
nimbusz 