#256

Miért is ne, akkor megpróbálom megírni, bár elkezdtem elmesélni, és ez kicsit kihúzta belőle az életet, de gyakorolni kell az írást.

Tegnap kézműves délután volt az oviban, már eleve dühöngtem, mert senki nem szólt semmit, csak a kis faliújságon volt kitűzve az ízléses, tojásdíszes-csibés felhívás, ráadásul maga az óvodavezető írta, nem volt okom kételkedni. Mivel mindig rossz fát teszek a tűzre, pl. elkezdtem a fiúk játéka mellett olvasni, most például blogposztot írok, holott nem is alszanak, így nem kell a szomszédba mennem (na, hány frappáns fordulatot tudok még elrejteni a szövegben, akár egy tikfa kis hajóbelső, mindenhol fiók, ágy, darálós wc, pohártartó, stabilak, hullámzás idején minden marad a helyén, egymást tartják meg), szóval nem kell sokáig keresgélnem, ha rossz anyának akarom magam érezni, és különösen kézműveskedni nem szoktam velük, ezek mindig unalomba fulladnak, ott hagynak a színezővel, gyurmával, ragasztóval, már az ágyat rajzolják, a tollat boncolják, a kupakokkal báboznak, leszarják, nem tudnak rajzolni, se embert, se kezet neki, se lábat, de még szemet se. Most, ahogy írom, már szorongok.

Tehát leléptem egy órával hamarabb a munkahelyemről (aka szabadság), éppen félre értem oda az oviba, és látom ám, hogy két szülő is éppen távozik, kezükben valami ágas-bogas, kicsit lesápadtam, hogy egy szaros tojásfa készítésre nem tudok időben odaérni, de nem ez volt a helyzet. Nem tudom, szerencsére, vagy sem, mindenesetre időben értem oda, bent a csoportszobában már egy édesanya (“anyuka”) próbálkozik a kisasztalnál, a gyerek a földön tologatja a kisautót. Másik édesanya csak azért marad, mert akkor tudta meg, hogy van ez itt, ez a tojásfa, és ugye minden más szülő, aki jelen van, konkrétan bent ül, ő is csatlakozik. Ülünk a törpe asztaloknál, várjuk, hogy tojásfát készítsünk. Az óvónő kiosztja az alapanyagokat: készlete vesztett poharak, néhány nagyobb kavics, egy maréknyi, láthatóan leszakított, éppen rügyező kis gallyacska. Ezeket kell egymásba rakni. Örüljön, anya – mondja -, az ikreknek félretettem két egyforma poharat. Örülök. A következő 5 percben a poharakba rakom a kavicsokat, a kavicsok közé néhány szívszorítóan vékony gallyacskát igazgatok. További 5 perc jut arra, hogy az óvónő által összeállított tojáscukrokat (2-3-4 szem cukor folpackba csavarva, madzaggal megkötve) az ágakra helyezzük. Kész a tojásfa. A fiúk a folpackot szagolgatják, tapogatják, akár a kiskutyák, leennék azonnal, egyet megkapnak az óvónőtől, már tele szájjal nézegetik a többi kis zacskót, talán picit kevésbé mohón.

Ülünk. Szemben velem a fiatal, szép édesanya, talán roma származású, talán nem, mindegy is, mellettem a másik, ő is szívszorító, akár a pici gallyak, nagyon csúnya nyúlszája van, nehezen artikulál, a kisfiát néha a nagyapa hozza kis elektromos mozássérült-autón, később kiderül, ő az édesapa. Az édesanya nagyon akar, mindent nagyon akar, például valami lenni, akkor nevet, amikor a fiatal-szép, úgy köti a tojásfát, ahogy én. Nevetséges is lehetne, ha nem olvastam volna a posztját, magáról, műttetni volt a száját, homályos képet posztolt, azt írta, elég abból, hogy az utcán rászólnak a fickók, hogy nagyon csúnya, beszólnak neki, nem akar csúnya lenni. Reméli, a műtét sikerül. Igen, valamivel jobb, de ugyanúgy szívszorító, kis rügyezés a vékony gallyon, a száj felett.

Még negyven perc a kézműveskedés,nézem a kész tojásfát, itt, az oviban veszi át a szitter a gyerekeket, én pedig megyek tovább a workshopra, még egy kicsit maradunk, aztán elkezdünk öltözködni, készülődni, addig valami csak lesz, addig megpróbálok valami lenni, nagyon akarom én is. Ekkor Marci lelöki az egyik poharat, a 30 centi magas kisasztalról a parkettára zuhan, akár egy természeti csoda, nem eltörik, hanem ízzé-porrá hullik szét, mindenütt csillog, örüljön, anyuka, van még egy pohár, ha ugyan nem is lesz egyforma. Nem baj.

Ülünk. Kínomban papírtojást kezdek kivágni, eleinte agitálom a fiúkat, gyertek, ti kenjétek a ragasztót, a másik két édesanya követ, papírtojást ragasztunk. Az ikrek unják. Gyertek, fiúk, kivágok tojást, arra ti rajzoljatok mintát. El sem kezdik, már unják, Marci firkant valamit, ő repedést rajzol dísznek a tojásra, mondja, aztán elmennek autót tologatni a többiekhez. Mi édesanyák még vágunk, ragasztunk, egy olló van, egy papírragasztó, direkt nem veszem elő a többit, mondja az óvónő, hogy építsük a közösséget. Nem bánom, ezzel is telik az idő, kivárjuk egymást. A második fa idején az óvónő már pakolja mellettem a papírhulladékot, rendezget, úgy érzem, lassan körbemosnak, szeletelt téliszalámít már ne kérjek, nem kapcsolják be a gépet, vigyem a csomagoltat, plusz ötven forint, jó az, kifizetem.

Voltaképp kész a tojásfa, mindkettő, és már csak fél óra, jön a szitter, addig elütjük az időt, az óvónő már el is köszönt, megy, ez a második idő már egészen elmállik, elmorzsálódik, amíg a fiúk felöltöznek, én pedig valahogy a táskámba pakolom a két kis fát, a tojáscukrokat, amik megmenekültek, csörögnek, zörögnek a kavicsok, hajlanak a kicsi, rügyes ágak, még zöldgallytörés sincs, egy váltóruhába bugyolálom őket, hogy ne mocorogjanak.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s