#254

Jaj, annyi mindenről akartam írni.

Arról, hogy milyen nehéz volt viszazöttyenni a kórház után, mert a lakástulaj értékbecslőt hívott egy hitel miatt, és kérte, hogy szép legyen a lakás, érthető, sok, sok-sok pénz múlik rajta, én pedig kórházból hazaérve gányoltam, csempét vakartam, hogy másnap reggel mindannyiunkat megtekintsen a becslő, benézhessen a wc-be, a kamrába, ritka élmény, de ilyenkor nagyon szeretnék saját lakást, ne nyisson be oda senki, ne nézze végig a fugát, a beépített szekrényt, mibe fáj, mibe fáj a jobb.

Arról, hogy utána I.-nek határidős munkája volt, így napokon át voltam még ügyeletben, és amikor szerdán leugrottam a boltba a naagy apokaliptikus ünnep előtt (mi lesz nyitva? hát semmi! csak a sarki kisspar, a másik a Wesselényiben, ezer kifőzde, kajálda, szóval vásárolj, vásárolj!), rádöbbentem, hogy bő hete nem voltam egyedül sehol. Sehol.

Arról, hogy a hosszúhétvégén végiglátogattuk a nagyszülőket, és Gödöllőn a Caravella süteményei adtak erőt és mindent legyűrő akaratot, Tinnyén pedig egyszerűen olvasgattam, pofátlanul, szemérmetlenül, de fél szemmel a fiúkat nézve. De.

Arról, hogy a fiúk órákat eljátszanak úgy, hogy gombolyítják, gabalyítják a történetet, és nem egy Lázár Ervin történet sül ki, csak valami kicsit dizni, kicsit ősi népmese, de mindegy, néha már azért vagyok ott, hogy nézhessem őket, mert csodálatosak.

Arról, hogy rácsodálkoztam, a sportolásomban már megint megjelentek a számok, elengedtem a kalóriákat, a dekákat, a centit, de visszajött mégis a súly, hogy mennyivel swingelek, és mennyit nyomok ki, és hányszor, mennyi idő alatt, és berzenkedtem, hogy nekem ezt ne, én szeretnék ettől szabadulni, inkább a tökéletes tai chi török felállást megcsinálni, örökre 8 kilóval, de aztán mégis megcsiáltam 10-zel, aztán 12-vel, de remegett a karom, féltem, egyszerűen rám törik, zuhan az egész ég, éreztem, ez sok, visszatértem a 10-hez, ami egy héttel előtte még szintén sok volt, és láss csodás, éppen jó, sőt olyan tai chi, akár korábban a 8, és így volt ez a swinggel, a kinyomással is, és meghajtottam fejem, hogy néha tényleg erőltetnem kell a nehezítést, és ez valamiféle fejlődés, ami ijeszt is, mert hova? és minek? Miféle drog szivárgott be már megint az életembe, és szégyen-e vagy sem, hogy ennyire élvezem használni?

Arról, hogy néhány hete beleszerettem valakibe, csak mert volt egy pár perces jelenetünk, amikor őszintén figyelt rám, és emiatt feltárulkoztam picit, és figyeltem is rá,  és őszintén feltárulkozott, megosztott, és ekkor fénypászmaként áthasítottam azt a valóságos levegőt, amiben most élek, és valami másik sík jelent meg az egész mögött, mint a ködben a töredékek a fényszóró sugarában, egy kerítés, egy ablakforma, manzárdtető, és régesrégen mondtam egyszer A.-nak valakiről, hogy el tudom vele képzelni az életem, és ez nem azt jelenti, hogy szeretném, hanem hogy egész készletet kapok valahonnan kívülről, ilyenkor egy teljes alakzat áll össze abból a kis részletből, teljes házak, hozzá élet, túraútvonalak és veszekedések, receptek, és ez történt most is, napokig éreztem, hogy kucsom van ahhoz a házhoz, csak el kellene egyszer jutni oda valahogy, és aggasztott, hogy mennyire boldoggá tesz másra gondolni, ez is egyfajta társfüggés, és semmivel sem könnyedebb, mint valódi emberekhez kapcsolódni, csak mert a saját szervezetem állítja elő a drogot, de aztán felmentettem magam, hogy úgyis elmúlik néhány nap alatt, addig kell örülnöm annak a kulcsnak, hát így tettem, így is lett.

De ezekre csak kapkodva van idöm, a szitter is elment, így csak arról írok, hogy a workshop katalizált, és alkottam két kis szösszenetet egy pályázatra, tegnap el is küldtem, és azóta semmi, de semmi. És már hőemelkedésem van és gyomoridegem, és felpörgött az anyagcserém, akár tökmag koromban, amikor hiányoztam az első napokban az iskolából, mert belázasodtam az izgalomtól, úgy vártam, egyébként örömmel, boldogan. És most úgy vagyok, hogy egyrészt tudom, hogy milyen nagyszerű dolgokat hoztam létre, és már azt tervezgetem, hogyan lesz erőm, lelkierőm, fizikai átvenni mindenki előtt a díjat, miközben biztos vagyok benne, hogy ha nem is a legrosszabbak közé tartoznak az írások, de sajnos pátoszosak, teátrálisak, mesterkéltek, és ez a legrosszabb, még a naiv művész kedvessége, őszintesége is hiányzik belőlük, és eddig csak egy valaki olvasta el (a névtelen pályázati email címet leszámítva, ha ugyan), T., akinek az ízlésében bízom, és ő kedvesen írt, de ő sajnos túl kedves, és ezért nem hihetem el, hogy ez valóságos, hogy ezek a szövegek jók. Aztán már megint ott vagyok, hogy megyek fel valami kopott falépcsőn egy dübögő színpadra, jajistenem. Na, hát azt hiszem, ez az egyik stáció, amit az írás kapcsán még meg kell ismernem, kezelnem kell, az elengedés, mert a megosztás talán könnyebben megy ma már.

Amint a pályázat oldalán megjelennek a szövegek, megosztom itt, addig tilos, hát tulajdonképpen ezt akartam írni, és van még két versötletem is, továbbra is csak az ötleteket forgatom a számban, a fejemben, elkezdeni leírni egy külön aktus, mint a megidézés, aztán ki tudja, mi jelenik meg, valami metafizikai vátesz vagy egy alkesz a kiegyezés korából, akinek a fele szavát sem értem, egyrészt az idő(eltolódás, haha), másrészt a pia miatt.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s