#251

A workshopon, amire sikerült időt szakítani, szittert beszervezni, szóval igenis meg lehet oldani, ha az ember tudja, hogy na, 5-től 7-ig ez meg ez, léleknemesítés, okosodás, bárki számára megírható, rögzíthető időtöltés, nem ám valami tagolatlan semmibeveszés, neten baszakodás, furcsa cikkek félig olvasása, magyarázkodás, hogy most erre van idő, összecsapni dolgokat, befogadást, menni is kell tovább, szóval olyasmi, amit csak és kizárólag én engedek meg vagy nem engedek meg magamnak, mivel voltaképp mindenki más leszarja, és igazából most vállon veregetem magam, hogy megengedtem magamnak, mert azon kívül, hogy a workshop nemesedés, okosodás, még a semmibeveszést is tartalmazhatja nyomokban, ha az alatt annyit értek, hogy hagyom, hogy dolgozzanak az emésztőnedvek, sőt még egy kis száraz fehérborral rásegítek remek társaságban.

Tehát ezen a workshopon megtudtam és rájöttem, hogy tényleg minden nap írnom kell, ha sajtpapírt, akkor azt, bármi is legyen, szóval ez most a munkaidőből lecsípdesés, sajtot osztó holló, végül, remélem, jól lakik, és a papír is megmarad írással, mindennel.

Hétvégén eljutottam női sportnapra is, és habár más elvárásom nem volt, mint az, hogy végre nem egy pici helyen tornázzak otthon, hanem merjek nagyot rúgni, ugrani, no, ez speciel nem történt meg, mert sokan voltunk, de helyette voltunk sokan, és nem ám az volt, hogy én voltam az outsider, és mindenki csevegett mindenkivel, hanem megannyi kis sziget voltunk, úszó tojáshabok a vaníliasodóban, könnyű, gazdag kis testek, mosolyogtunk egymásra édesen, de valójában csak kevesen ismertek ott bárkit. És vicces módon én ismertem valakit, akivel egy-két sűrű mondatot is tudtunk váltani párterápiáról, női sorsokról. És azt láttam magam körül, hogy van itt mindenféle ember, Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj, és nem azért, mert olyan csúnya lett volna ez a sok ember, hanem mert annyira egyedien volt nem úgy szép, ahogy holmi ideál van a fejemben, hogy olyannak kellene lenni. Másképp, másmilyen módon elég sokan szépek voltak, igazából nem is láttam ott csúnya embert, de sok másfélét láttam, láttam kis pocakokat, vastag, vékony karokat, szép embereken valami kis eltérést, nyomokat, és valahogy magamat így láttam, ennek a csoportnak a tagjaként, és mind kitartóan ugráltunk, toltuk a tabatát, a kitöréseket, aztán nagyon kedvesen, habos mosollyal, valamiféle közösségi érzéssel elköszöntünk egymástól, mindenki ment haza a maga útján.

Egy kérdőívet is kitöltöttem a női edzés kapcsán, és a kérdések alapján felrémlett még a pokolnak pár olyan bugyra, amit szerencsére nem ismertem meg, és valami véletlen vagy az életkorom, a helyzetem, miszerint csak kevés időben tudok mániákus lenni, megmentett, ma már ilyesforma kegyetlen, mániákus dolognak tűnik, amire régebben képes voltam, a kalóriaszámolás, a szénhidrát, fehérje méricskélése, az, hogy az éjjel ébredgető gyerekek mellett stabilan felkeltem fél hatkor, hogy fél hétre már letudjam a mozgást, és ez semmi, ez csak ahhoz képest kemény, hoogy ma már fehérliszt és cukor is besuttyan, de közben bűnösnek érzem magam, csak már megengedőbb, elnézőbb lettem, de nem felejtek, azok a határok ki lettek radírozvam, de a papírba árkot vájt a ceruza, elég csak az ujjammal végigsimítani. És már elfogadtam, hogy nem tudtok vonalon belül maradni, kifut a színezés, egyelőre így sikerül, és marad rajtam, ami rezeg, mint a könnyű, édes hab, amit néha, havonta megengedek magamnak.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s