#247

Megint jó kis definíciót kaptam a boldogságra: amikor a gyerek, aki előző este a lázcsillapító után egy órával összeroskadt, a hideg rázta, remegett, és 40 fokos láza lett, majd éjjel párszor sírva kelt, egyébként is folyamatosan tűzben égett, hogy a végén már a csupasz mellkasomhoz próbáltam húzni, hogy úgy adja le a hőt, reggel hétkor felkel, hogy betol két pohár tejet és egy fél cabanossi kolbászt. Aztán délutánra megint belobbant, remegett, de már gyógyszer nélkül, és a gyógyszer rendbe rakta. De akkor is.

És nevetséges, hogy magamra vettem, miközben persze nevettem is rajta, hogy nap mint nap megdicsértek, ezek micsoda stramm fiúk, két hónapja semmi betegség, bezzeg mindenki más. És valahol tényleg szeretném elengedni magam, és önfeledten, önzőn azt érezni, hogy ez az én dicsőségem, ez az én ráhatásom, mert úgy etetem őket (persze nem), úgy figyelek rájuk (persze nem), mert már annak idején ilyen nagynak, erősnek szültem meg őket, három kilósaknak (ez igaz, és ha nem is érdemem, de fizettem érte, amit egy cseppet sem bánok, sokkal szebb nyomokat hagyott rajtam, mint az a cigaretta, amit elnyomtam anno 17 évesen a karomon, mert valahogy azt hittem, ezzel nem is neki, nem is magamnak, hanem valami felsőbb hivatal, törvényszék felé leadózom, hogy mennyire szerelmes vagyok Zs.-be, az a heg is ott maradt, szintén cseppet sem bánom), de olyan jól esik elhinni, hogy tényleg rajtam múlik. Ahogy az is, hogy ha a mellkasomra veszem, és átadja a hőt, majd meggyógyul, és reggel kolbászt eszik, tejjel.

És nevetséges, egyben szánalmas is, mi mindent meg nem tettem, hogy ráhatással legyek olyan dolgokra, amik valójában nagyon áttételesen múltak rajtam, miközben egyértelmű összefüggéseknél a nyilvánvalóság könnyelművé tett: mivel olyan evidens, hogy A-ból következik B, ezt könnyebb lesz majd pótolnom, mert holnap is igaz, nem úgy, mint a mágikus szertartás, ahol minden égitestnek megfelelően kell állnia, és már akkor sem biztos, hogy van benne valódi, amikor éppen történik.

És ma este is odabújok a takaró alá, amelynek egyik oldalán fehér alapon fekete virágok kanyarognak, másik oldalán fekete alapon fehérek, és immár 4 éve nem fordíthatom meg, hogy a fehér alap legyen felül, az fizikai kín, a szertartás megszegése, packázás a felsőbb törvényszékkel, mert annak idején, amikor még a pár hónapos babák ott aludtak mellettem, és a macska éjjelente a lábamhoz telepedett, a takaróra, nekem tudnom kellett, hogy a babák arcához mindig a macskaszőrtelen oldal ér, és így lett a fent és kint, és a lent és bent, és azóta is így van, és tessék, milyen jól működik, mert három kilósként születtek, és a negyven fokos láz után egy éjszakával már elfogy két pohár tej és egy kis kolbász, így aztán ma is felül lesz a fekete, rajta a macska, alatta a fehér oldal, alatta én, aki majd elnyeli a hőt szépen, ha kell.

 

 

1 thought on “#247

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s