#241

Tegnap terápián voltam, az első találkozón. Felkészülten mentem: amióta megbeszéltem az időpontot, azóta folyamatosan monologizálok magamban, magyarázom, értelmezem a dolgokat, mindent, de mindent, és mindenki örömére elkezdtem így írni, levelezni, beszélni másokkal is. Konkrét lépéseket is tettem: bekészítettem a papírzsebkendőt, eltettem a kis neszeszert a szemceruzával, lemosóolajjal, hogy legyen lehetőségem rendbe szedni magam. Ahogy most írom, szélesen vigyorgok, ez a sztereotípia, a terapeutával szemben zokogás, ahogy fekete, taknyos-könnyes csíkokat ken az ember az arcára, vagy zsepivel itatja fel a szeme aljáról a spirál szemcséit, szóval vicces ilyen hagyományos karikatúra szereplőjévé válni, miközben persze arra készültem, hogy amikor sírok, akkor az komoly dolog lesz, nem egy skatulya.

Mert évtizedek kihagyásával újra elkezdtem sminkelni, ami elég nevetséges dolog, ugyanis én vagyok az ember, a nő, akinek nincs szemöldöke, nincs szempillája, és amióta megereszkedett az arcom, szemhéjam sincs, és amikor ezt írom, higgyetek nekem, nincs, ahogy higgyétek el, hogy izmos a vállam, utóbbiről már gondoltam, hogy teszek fel képet, csak hogy ha néha el is megyek szövegformálásba, irodalmiskodásba itt a blogon, azért látszódjék, hogy ez a valóság. A szempilla hiányáról inkább mégsem, ennyi önbecsülésem azért van.

Ha nincs szempilla, mire a maskara? Amikor fiatal voltam, nem voltam szép, ellenben üde és vonzó, kicsattanó, szellemes, miegymás, így ezt végül egészen jól átvészeltem néhány olyan ki nem bogozott gubanccal, ami azért megengedi, hogy éljek. Aztán az utóbbi időkben hirtelen több évet öregedtem egy-egy év alatt, és nem nagyon tudtam ezzel mit kezdeni. Nem szép, nem kicsattanó. Most kezdek megint kicsattanni, ha már így, akkor legalább vidám öregedést akarok. Annak idején hazuzgságnak gondoltam a sminkelést, most minek, ha voltaképp nem úgy nézek ki, este csak lemossa az ember az egészet (mondjuk persze mindig elfelejtettem, és fekete félholdmaszatok maradtak a párnán, sötét, drámai, kenhető karikák a szemem alatt), és ott lesz pőre valójában. A másiknak. Most már ez nem érdekel, magamnak kenegetem a szemem immár 3-4 hete majd minden nap, és magamnak nem hazudok, hanem játszom, milyen lenne, ha (általában azért a felét letörlöm, sok lesz az, már másoknak is látszik, holott ez csak nekem szól). Viszont öregszem. Öregedek.

Nemrég kaptam egy meghívást szülinapi partira, annyira boldoggá tett, eleve régen voltam bármilyen partin, másrészt az ünnepelt 50 éves lesz (hozzáteszem, ez nagyon megdöbbentő, mert ő aztán biztosan nem lehet annyi, olyan kicsattanó, na), és hirtelen észrevettem, hogy örömmel tölt el az is, hogy nem én leszek a legidősebb. Nem is. Annak örültem, hogy úgy éreztem, itt velem korabeliekkel leszek, olyanokkal, akik idősebbek nálam, akik fiatalabbak, velem egykorúak. A munkahelyemen én vagyok a legidősebb. Néha azt gondolom, az egész emeleten. Vagy az épületben. Kivéve, ha megérkezik a harmadik emeleti takarító néni, ő biztosan elmúlt már 50, de ha az első emeletit nézem, a szép, fiatal lányt a seggig érő szőke hajával, akkor megint elbizonytalanodom.

Egyszerűen sokszor nincs elég mintám, nem követendő, hanem párhuzamosan, mellettem futó élet, ahogy nem volt mintám öregedő (vagy éppen 40 évesen is kicsattanó, de 40 éves) női testekről, nem volt mintám, más hogyan szoptat, hogyan altat (itt egy kis kitérő: emlékszem, annak idején szégyenkezve írtam meg egy fórumra, hogy hát én bizony szoptatással altatom a pár hónapos gyerekeim, ez biztosan csalás, pláne, hogy fekszem közben, még csak nem is ülök, ebből mi lesz, jaj-jaj, és kedvesen megnyugtattak, hogy dehogy, ez a normális, ez is a normális. sőt milyen remek dolog, azóta pedig hányszor olvastam ugyanilyen szégyenlős kérdést mástól), és alig van mintám, más hogyan borul ki a gyerekével, ha már sok neki, és nincs mintám magam körül a középkorúságra, a korosodásra, mert azért azt sejtem, egy kicsit vagy nagyon mindenkinek megereszkedik a melle, és “puha lesz, puha”, ahogy A., egy negyvenes edzőtárs mutatta magán a dojoban, igazi minta, példa, ő már 4 éve jár le, és nem 8 kilóval töröközik, hanem 16-tal, és karcsúbb vagyok, feszesebb a karom, de ő sokkal erősebb, technikásabb, és ez, ahogy mutatja a karján, amivel kétszer nagyobb súlyokat lenget, mint én, hogy “mi nők ilyenek vagyunk, ez az állagunk”, ez egy áldott pillanat, a beavatásé, ahogy felszabadulás az is, amikor mástól hallom, mással megbeszélem, hogy hogyan próbálunk elbújni néha a gyerekek elől, és dörömböl a wc-ajtón a kis ököl, hogy rossz anya vagy, én meg kikiabálok, hogy nem érdekel, de most hagyjon már egy kicsit. És jó másnál látni, milyen 40 évesen nem saját lakásban lakni, nem önállóan vállalkozni, (még) nem kiadni a nagyregényt, hanem úgy nagyjából, elég jól megoldani a napi gondokat, a nagyobb lélegzetűekhez pedig folyamatosan gyűjteni az erőt, és nekiveselkedni, és már erre is büszkének lenni, hogy legalább nem marad úgy.

Azért amikor a terápián egyre jobban körvonalazódott bennem, hogy itt egy másik karikatúra elevenedik meg, hogy az én helyzetem valahol teljesen hasonló másokéhoz, hogy lehet itt rengeteg minta, példa, akkor ez is fájt, és feltámadt bennem az ellenkezés. Hogy de hát én, az más. Az egyedi. Mondjuk végül nem is sírtam, csak a szám remegett egyszer.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s