#240

Ülök a gyerekekkel a macskatépte kanapén, olvasom a mesét Pettsonról és Finduszról, a kiskandúr kint sátorozik a ház udvarán, egyedül, árnyékok mozognak a sátorlapon, zúgnak, susognak a dolgok kint, Findusz fél, és a hátamon végigfut a hideg, mert én is ott állok kint valahol a Balaton partján egy nyaraló udvarán, a veranda lámpája egy szűk körben műtermi fény, éjszakai lepkéket, fenyőtörzseket világít meg, aztán a sötétség, alig van nyaraló turista a faluban, a közelben senki, nem is tudom, igazi ez az emlék, van-e ilyen nyaraló, vagy nyaralók palimpszesztje, mindegy is, mert a lényeg, hogy egészen mélyen félek attól, hogy kijjebb lépjek, arra a sóderes földútra, amin nappal poroszkálunk, vagy még tovább, mert ott már nem a délután látott házak, útszéli betoncsonkok, gyomos vízelvezető árkok vannak, hanem valami teljesen ismeretlen, és minden zümmög, mint a nagyfeszültségű vezeték, ha tovább megyek, akkor meghalhatok, és ahogy ott olvastam közben a fiúknak a mesét, rádöbbentem, hogy teljesen jogos a félelem ettől a zümmögő sötéttől, mert valóban meg fogok halni.

Aztán két órával később, egy másik könyvben valaki egy szerette halálakor kisétál a sötétbe, az óceán partjára, és azt gondolja, ez a halál, és ez nem is olyan rossz dolog.

Most pedig arra gondolok, hogy ki kellene menni a sötét erdőbe egyszer, kipróbálni a halált, meg arra is, hogy vajon tényleg kihegyesedik a világ néha, amikor ilyen pillanatok egymás után történnek, vagy csak az én érzékelésem élesedik, és veszem észre az ismétlődéseket, mert arra vetődik éppen a műtermi fény.

Ezt csak mert szép, és szintén aznap találtam.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s