#238

Néhány nappal ezelőtt, késő este, amikor az ikrek már aludtak, kitöltöttem egy deci bort, és nagy bátran elmondtam I. hátának, hogy sok mindent, ami vele történik, amit tesz, amit látok, megmagyaráz, hogy szerintem ő depressziós. Úgy igazán. A háta hümmögött, hogy ja, igen, tud róla évek óta, meg hogy beszéljük ezt meg máskor. Ennyiben maradtunk. A deci bor felét megittam, a másik felét már nem kívántam, így azt otthagytam neki, és aludni mentem.

Nem tűnik átütő kommunikációnak. Rágódtam, hogy jó, akkor most mi van. Megvolt a nagy, drámai jelenet, nem éppen úgy, nem éppen az, de mégis, és most átlépve a Rubicont akkor merre. Mert itt sincs semmi más, csak mint a másik parton.

De ma már tudom, hogy ez akkor sem ugyanaz a part, igenis számít, hogy szavak életre kelnek, ennek a fának a kidőlését igenis hallotta valaki, egyelőre nem tudom, pontosan ki, én biztosan. Az én fejemben kezdenek visszamenőleg rendeződni (azaz más helyre rendeződni) a dolgok, könnyen lehet, hogy amiatt is, mert stabilabban állok a lábamon, nem én dőlök, mostanában sokszor sikerül jól szeretni, és jól is szeretnek, főleg az ikrek, de nem csak róluk van szó, talán mert azok az aszályos idők, amikor sehonnan nem csörgedezett (elég, vagy az én akkori ép növekedésemhez elég) visszajelzés, hogy de jó, hogy itt vagyok, azok az idők már elmúltak, ezért éppen azokat az időket képes vagyok másképp látni.

Hogy például az egyik forrás éppen azért volt teljesen száraz, mert elzárta egy nagy kő, amit nemhogy megmozdítani, de meglátni sem volt időm, teljesen érthető okokból. Nem mintha ettől jobb lenne, de talán kicsit megbocsátóbb vagyok. Vagy elnézőbb, ez jobb szó. Elnézni valami felett, ami amúgy még ott van. Szebben fogalmazva: kezdem leszarni, akkor mi történt, most éppen nem érdekel, hogy másnak mi benne a felelőssége, elég baj, hogy voltak olyan idők is. És ahogy kimászom ebből a képből, ami marad, az egy másik ember, akinek most éppen van elég baja, és az hétszentség, hogy tőlem nem sok visszajelzés csörgededzik, és ez itt a másik oldal, ahol dönthetek (azaz megpróbálkozom megérteni, kimondani, és ezzel a szavakat életre kelteni), hogy mi is a feladatom, mit szeretnék tenni, és mire vagyok képes. Például elmondani, hogy igazából jó, hogy a másik van, és ez nem jelent semmiféle elköteleződést, sem olyan bizalom, szeretet ígéretét, amik jelenleg éppenséggel nem léteznek, csak önmagát.

De ez egyelőre túl sok. Arra már képes voltam, hogy szóltam neki, menjen fodrászhoz, ez már nem a bohém állapot, hanem valahol, egy megfoghatatlan határon túlcsúszott, ez is egy másik part, és ki is lendült, elment. napokkal később, magától.

Meglátjuk. Nem szeretnék a megmentő lenni, aki a nemes célért belesuttyan egy játszmába magával, köszi, még egy macskát sem sikerült teljesen, naponta oda van dörgölve az orrom alá, a lábamhoz, nyolcast leírva, adom az alutasakost azért kitartóan, köszönöm, ma is emlékszem tovább. De most, hogy a nevet már kimondtam, kiszállni sem fogok, felejteni sem (azaz nem szándékosan, csak ahogy kell, észre sem véve, ha már a macskaalom sem elég jelzés), az elnézés pedig már alakul.

Ezt ma fotóztam, a csokor második napja hanyatlik az ablakban, ez most így sikerült valakinek. Valahogy idepasszol.

 

 

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s