#237

Meghalt egyik kollégám édesanyja. Érezni lehetett, hogy baj van, azt nem, hogy ez és ennyire, de az utóbbi hetekben sokszor jött be később, ment el hamarabb, ezeket mind előre jelezte, még van is pár előre jelzett később beérése, jaj, akár a Füles a kórházi szekrényen, a bevinni készült gyümölcslé otthon, elfogynak az időben, nem ismertem az édesanyját, de most nagyon fáj a szívem, hogy így járt-kelt, dolgozott, és nem tudtuk. Amikor meghalt Fábián Juli, egy Fb barátom írta, hogy ne a halottakat szeressük, hanem a haldoklóknak adjuk azt a sok figyelmet. Most azt gondolom, azoknak is, akik a haldoklók mellett vannak. Csak nem tudjuk, ez a helyzet. A halál hírét megkapjuk, akkor kapjuk meg egyben az egész történetet felvezető reményekkel, küszködéssel, elvesző reményekkel, jelenlévőkkel, távollévőkkel, persze mindet csak odaképzeljük, ahogy a sajátunkat összerakjuk, előre megsejtjük vagy hisszük.

Legtöbb kollégám nem tudja most sem, mi történt, talán nem is fogják megtudni, vagy nem fogom megtudni, hogy ki tudja.

De nem csak a halál van itt. Másik, viszonylag friss kollégám sokszor elalszik, korábban megy el, már fizetetlen szabadságokat vett ki, a munkám miatt volt rá alkalmam, okom, hogy kedvesen, támogatón jelezzem neki, ha valami nem oké, akkor nézzük meg, hogy tud jobban órákat logolni, vagy alakítani a munkafolyamatain, de nem, már oké minden, bele kellett szoknia egy új rendszerbe, menni fog, rendben van. Napokkal később ugrott be egy másik beszélgetés, mással, aki felvetette nevetve: jaa, a Z, ő sokat játszik, nagy gémer, sok idejét elviszi. Hát lehet. Meddig lehet ezen nevetni, mikortól kell tudni, és mikor kell szólni, hogy hahó, tudom. És ha ő nem tudja? És ha nincs is mit tudni?

Én nem tudom, ki rákos, ki cukorbeteg, ki depressziós, ki az, aki csak gyalog vagy biciklivel közlekedik, metróval sosem, ki nem lett terhes már megint. És ha valamit látok is, akkor tudhatom-e, vagy tartsam magamban? Ez az ember saját joga megosztani a gyengeségét vagy sebezhetőségét vagy azt, amit annak tart, ez a kutya saját szabadsága, hogy a hátára forduljon, a hasát felfedje az érintéshez?

Amikor terhes lettem, az első hónapokban folyamatosan émelyegtem, rossz volt, de végül sosem hánytam, mindig csak éppen. Babona vagy józan ész, hogy az első három hónapban nem szóltam I.-n kívül senkinek hivatalosan, de azt éreztem, hogy egy idegen lesz az első, akinek kibököm: nézze, azért öklendeztem ide a villamos padlójára, mert terhes vagyok. Végül nem hánytam nyilvánosan, de utána sem tudtam, mikor szóljak az embereknek. Előbb-utóbb úgyis látszik. És így is lett, ám bejelentés jobbára nem volt, csak amolyan tudunk róla, és tudjuk, a másik is már tudja, és ez így van rendben. Persze terhesnek lenni könnyű, egy idő után annyira evidens, hogy már lehet róla beszélgetni beavatás nélkül.

Most ezt érzem:

Haldokolni más, az ember elvonul, és nagy valószínűségel senki nem fogja soha kimondani, hogy ez az. Még akkor sem, amikor annyira evidens, hogy már lehetne beszélgetni róla beavatás nélkül. De még ez is kiderül előbb-utóbb. Ám haldoklóhoz járni, sosem utazni metrón, megint menstruálni minden remény ellenére, ezeket talán sosem tudom meg a másikról, akivel pedig sokszor találkozom. És persze jó kérdés, mire vagyok képes, hát most sem nagyon sikerült igazán okosat, támogatót mondani kollégámnak. Egyiknek sem. Tanulság, lezárás nincs. Talán annyi, hogy én néha blogot írok, így fordulok a hátamra.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s