#234

Ez most egy jó poszt. A gyerekek. Ebbe beletartoznak a macskák is. Akiknél még egy nyugtató hatású tápot is kipróbálok. (Mert nem csak nyavajgok, írtam hozzáértőbbeknek, hátha, azt az infót kaptam, hogy fél évbe is beletelhet a megszokás. Utána elmúlik a pillangók a hasban érzés, mi? Node. Szóval nyugtató táp.)

Mind rajtam lóg. Életem képe ez:

Kényelmes székemben ülök, mindkét lábamon egy gyerek, az asztallábra szerelt kaparómadzag megfejtve, az új macska mögém kucorodik, a régi macska nyugodtan döglik máshol, éldegélünk.

Szombaton I.-nek migrénje volt, semmibe nem tudott becsatlakozni, hát elvittem az ikreket úri ebédre a Kisüzembe. Azt mondanám, jól sikerült, mert igaz, hogy megvolt a kötelező jelenet a Dolgokkal, amiket mostantól soha nem esznek meg, és melyeket ki kell szedni az ételből, tzatziki, a faszom, eddig megették, mostantól nem, és a húspogácsa azon részét sem, amihez tzatziki ért, azt óvatosan lemetszettem, hogy maradjon mit enni, csak a husit edd meg fiam legalább, a petrezselyem ok, azt régebben sem, csak sajnos apróra van vágva, a kurvaistenit, leszedegettem, lecsipegettem, végül a nekem köretnek hozott pirítóst ették, rá a kezükbe borsot és sót(*) szórtak (marékszám), azt nyalták, szóval végül vicces lett, mert eleve úgy kezdtünk el, hogy Tomi a narancslé közben elkezdett hörögni, tátogni, asztmás gyereknél kicsit aggasztó, de végül csak egy nagy böfögés jött ki, olyan meglepőn markáns, hogy Marci orrán-száján finom narancslépermet spriccelt ki, de végül feladta, és mindet, a fél poharat az asztalra köpte. Igazából tényleg vicces volt, és nevetnünk kellett. És már fizetés után öltöztünk, amikor Marci a szemébe húzta a békasapkáját, és elkezdett óbégatni, hogy Ki oltotta le a lámpát, és én sajnos megint visongva röhögtem, jó, egyelőre csak bohóctréfák, de már tréfák, és hazafelé Marci elkezdett egy saját mesét, hogy “Volt egyszer egy óriás, aki elindult csillagokat szedni… “, és hallottam, hogy magában magyarázza, folytatja, néha elváltoztatott hangon, amikor más jön a képbe.

Ma pedig új képzeletbeli barátjuk került szóba, Sándor, és egyszercsak megálltak, a ház udvarán a kövezetre mutatott egyikőjük, hogy ezek a sándorfoltok, a másik bólogatott, és kifejtették, hogy ha egy növény megnő, aztán elpusztul, bele a földbe, akkor keletkeznek a sándorfoltok.

És most megint mögöttem a szürke macska, van időm egy gyors rögzítésre, hát így, éldegélünk.

* Egyébként megint kitette a Nő a tükörben egy versem, nekem már giccshatár, és fura nézni, hogy valaki valamikor így állt hozzá holmi szerelmi dolgokhoz, ma már inkább a hideg futkos a hátamon, hogy ugyan ki mossa el azt a sok evőeszközt, és ki göngyöli össze a zoknikat, sőt ki göngyöli szét mosás előtt az immár egyenként önmagukba becsavarodó, szagos darabokat, de persze Tenarból is Goha lett, aztán utolérte a történet, szóval ki tudja, mi vár még rám is.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s