#232

A macskák története

A közösségi kertben nyáron megjelent néhány macska, amitől számomra különösen idillivé vált a hely, néha etettem is őket, aztán már alap volt, hogy a táskámban mindig van jutalomfalat, alutálcás kaja, de semmi elköteleződés, semmi rendszeresség, csak némi kínos érzés, hogy valami hülye, sztereotíp úton elindultam. Akkor is. Egy elheverő, puha kis test maga körül mindent olyan tisztán átélhetővé, kényelmessé, éppen akkor létezővé tesz, hogy én is boldog leszek mellettük. Hogyan lehetne valami szar, amikor ilyen jól lehet rajta csak úgy lenni, lebzselni.

Aztán megjelent a szürke cica, aki olyan mohón evett, hogy a szív összeszorult bele. Döbbenet volt látni, ahogy szétrágja az alutálcát, sőt az első gyanús mozdulatra a fogai közé kapja, és elrohan vele, már egészen ügyesen egyensúlyozva. Na, neki elkezdtem rendszeresen vinni ételt, és persze csurrant-cseppent másoknak is. Azaz főleg egynek. Ha kihagytam egy reggelt, tépdesett a lelkiismeretem. Persze nem volt nehéz menni, ősz volt, elég sok ragyogást osztogatott, még mindig burjánzott a kert, másodvirágzás, de már kevesebben jártak ki, nem volt szükség a mindennapi locsolásra.

Aztán ahogy a cicák kicsit jobban odaszoktak, sajnos kiéleződött a helyzet: a macska nem való biokertbe, elkergeti a madarakat, akik egyébként az ökoszféra fontos részei lennének, ráadásul az odaszokott macskák egész nap a kertben lófráltak, és hol ezt, hol azt a parcellát tisztelték meg odaszarással. Persze legyintettem rá, macskaszar, jó, én naponta almozok, ez van, ezzel jár a macska. Csak éppen nem így működik a közösség. Volt, akit nem érdekelt az egész, de néhányan megelégelték a konstans macskaszart, és közös megbeszélést hívtak össze. Akkor már tudtam, hogy vége az idillnek, és barátkoztam a gondolattal, hogy a szürke macskát befogadom. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lesz, de gurultam a sínen, nem láttam semmi lehajtási lehetőséget: ha eddig etettem, elkezdett kötődni, most már tettem kell érte valamit. És ugye ott a másik macska is, aki mindig vele tartott, vele mi lesz?

A kerti megbeszélésen néhány hét haladékot kértem, addig etettem a két cicót, egy lapáttal jártam a kertet nap mint nap, és szedtem a szart, próbáltam lélekben és fizikailag is felkészülni, hogy az 5 éves, elkényelmesedett macskám mellé hogyan érkezzen egy új, vadon élő, ott szocializálódott állat. Azt hittem, összeszedtem az infókat. Egyik reggel, amikor megvolt a kalandos úton rendelt ketrec is, remegő lábakkal lementem a kertbe, a már hetek óta ott várakozó cicahordozóba dugtam egy minőségi, tiszta színhús cicakonzervet, a szürke macska, akkor még Dandelion berongyolt, ajtót rábasztam, és gacsos, merev ujjakkal nagy kínkeservvel rázártam. Jó. Onnan állatorvos I-vel, ketrec felállítva, alomtálca, etető, itató, rongyok bepakolva, hely kialakítva.

Az élet császárnőjének éreztem magam, aki egyetlen kézlegyintésével (persze valójában diplomáciai csűrésekkel-csavarásokkal, alakoskodással és lefizetéssel, harccal, asztal alatti lábtapodásokkal) jót tesz, kegyet osztogat, életet, ki tudja mit. Hogy erre való ez a hatalom, amit kaptam. A fehér, középosztálybeli nő jó szíve, kategorikus imperatívusza.

Csak éppen ez a belső morál folyamatosan pofázott: mi lesz a másik cicával. Már nem etetheted őt, eddig tartott a türelmi idő. Ócska kis megalkuvó lettem, kollaboráns, aki félrefordítja a fejét a megszállt városban. Nem tudtam semmit kitalálni. Nem lehettem benne biztos, hogy kóbor, így nem léptem, hogy valami segélyszervezet elvigye. Viszont abban sem lehettem biztos, hogy van gazdája. Még korábban, egy időre a nyakába kötöttem nyakörvet, erre kis fiolát, amiben a telefonszámom volt, de senki nem hívott, és néhány napra rá megtaláltam a nyakörvet magában a komposztáló mellett. Nem is tudtam egy ideje lemenni a kertbe. Kihagytam napokat. Aztán már nem akartam, a szégyen helyszíne lett, ahol haldokló, remegő lábú, fagyoskodó macskák bújnak mindenféle zugokba, én rontottam el, mert elhitettem, hogy igen, aztán már nem. Néha még beszaladtam, sötétedéskor, és egészen szánalmas módon, elterelő hadműveletekkel szétszórtam némi ételt, de ezzel csak a vergődést húztam tovább.

Most itt tartok: a kertet, az utcáját már kívülről is kerülöm. Elástam ott valamit, valami szégyent, és szívem szerint visszamennék, felásni, hogy még biztosan ott van-e, nem találta meg más azóta, felszínre hoznám, pedig lehet, csak várnom kell, hogy belerothadjon a földbe, hogy végül megkülönböztethetetlen legyen a talajtól.

És itthon pedig semmi sem alakult jól. Dandelion időközben Doris lett, ezért és azért, másfél hónap után is gyűlölik, félik egymást Szívemmel, az őshonos macskával, Szívem ki lett túrva a saját fedeles macskawc-jéből, egy ideig I. ágyába hugyozott, dúsan, nem (csak) jelölgetve. Akkor sokat mostam. Azóta ez megoldódott, saját almot kapott mindkettő, saját etetőhelyet, találtak maguknak saját zugot. De nem jó. Nincs időm szelídíteni, a szünetben a gyerekek a lakás minden sarkát felkutatták, nap mint nap tönkretesznek dolgokat, feltépnek, elkennek, elrontanak, sikítanak, tépik egymást, a két macska nyugalmat keresett, mindkettő hozzám kötődik, de magamra sem volt nyugodt időm, nemhogy rájuk. Örökös az acsargás, ha jelen vagyok, rájuk szólok, abbahagyják, feszülten, legalább hallgatnak rám, de nem tudok mindig ott lenni. Két gyerek akar folyamatosan. Tomi most is az ölemben ül, rosszat álmodott, régen aludnia kellene, Doris a hátam mögé kucorodott a fönöki székemben. Nincs intim pillanat, csak megosztott. Gyerekeknek sem, cicáknak sem. Szívemnek még jut egy pici, lefekvés utáni szertartás, hozzám bújás, mielőtt a saját kuckójába visszavonul, Doris emiatt minden éjjel a konyhába van bezárva, I.-t kérem, meg, hogy egy óra múlva engedje ki. Hátha. Hátha nem kelek arra riadtan éjjel, hogy macskák morognak rajtam, a gyerekeim ágyánál, halálra váltan egymástól.

És most úgy érzem, nem tudok segíteni. Dorisnak sem. A másik, ott hagyott cicának sem. Most, így, egy ilyen banális helyzetben szembesültem azzal, hogy mennyire szűkösek a kereteim. A szabadságomból adhatam volna, de valójában olyan kis vékony szeletke ez az ide szánt szabadság, olyan áttetsző kis jéglapocska, hogy mire elkezdeném széttördelni, elfogy az ujjam alatt. És nem amiatt vékony, illékony, mert ikreim vannak, vagy mert sokat dolgozom, vagy mert I. alszik, mindig. Nincs ilyen egyszerű, gyakorlati indoka, ez egy belső, kategorikus lehetetlenség, csak egy pici, zsebáldozatot hozni. Nem tartok ott, hogy többet adjak könnyen, könnyű szívvel, erős elszánással, de ott sem, hogy nyugodt lélekkel elfogadjam, hogy ennyire futja, havonta picit utalni segítőknek, nem többre.

Azt hiszem, ez magától nem fog nyom nélkül belerohadni a talajba tavaszra.

Ütött-kopott asztal, házinadrág, ölbe menekülő macska.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s