#230

Persze nem csak rettenet és borzalom ez a szünet, eleve azért születik több poszt, mert van időm pl. semmit tenni: mosogatni, lemenni boltba, játékokat pakolni, csak úgy menni a gyerekekkel az utcán, jó, utóbbi nem, de a többi elég relax dolog.

Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók: megvolt az IKEA, és egyértelműen megöregedtem, mert potpourrit és díszpárnát vettem szarság címén. Mitagadás, a legboldogabb pillanatok azok voltak, amíg a metrón utaztam az áruház felé, onnan minden csak megvalósulás.

Aztán eljutottam két edzésre is a héten, egymás után voltak, egyrészt remekül esett mindkettő, másrészt szép, sudár nőkkel öltöztem, és láthattam, milyen az, amikor valaki szült, elmúlt negyven, és figyel a testére, mozog, de semmi extra, eszik, iszik, éli életét. Szépek voltak ezek a nők, szebbek, mint én, gömbölyű a karjuk, a mellük, kisimultabbak, egészségesek, de nem irigykedtem, ha nekem ez a gyorsított váltás ment, akkor ez, ellenben láttam, hogy milyen egy negyvenes nő feneke, és már nem aggódom, hogy azon bolhát kellene elpattintani. Egyébként pontosan ez a referencia hiányzik az életemől, hogy milyen egy szép, negyvenes női test, nem egy fiatal, nem egy teljesen kidolgozott, hanem egy olyan, amiben jó lakni, ami hajlik, nyúlik, felemeli, megbírja, elvisz, ahova kell, és ruhát is egyszerű rá venni. Namost ez nagyjából illik is rám, hát jó erre rácsodálkozni néha.

És még egy szépség: a múltkor belenéztem az egyik fiam szemébe, és láttam, hogy szerelmesen néz rám, gyerekszerelmességgel, amikor a másik a minden, és egészen meghatódtam, akkor is meg szoktam, amikor az ölembe másznak, amíg a gép előtt ülök, és csak úgy meg-megpuszilnak. Egyébként Marcinak volt egy picit már nyugtalanító jelenete is, a vacsorát készítettem a konyhában, egy-két méternyire tőlük, ők bent ültek az asztalnál, hallottam, hogy Marci halkan felzokog, mint egy felnőtt, Tomi megkérdezte, mi a baj, ő azt válaszolta, hiányzik az anyám. Akkor besiettem, láttam, az asztalra borulva hüppög, kérdésemre, hogy mi történt, nekem is csak ennyit mondott, odabújt, és kész, eltűnt a zokogás, nyom nélkül. Zápor, valami belső felhővonulás nyoma, végigfutott a bőrömön is.

Most jó, alig pár lehetetlenségre vágyom, pl. arra, hogy a két macska jóban legyen, és a kis gömböc, hurka testükkel összebújjanak, talán csak látni akarom, de mintha kevésbé lenne rettegő a harcolásuk, és egyre több az az idő, amikor mindkettő a maga vackában hever.

És még egy-két könyvre vágyom, amiket még nem vettem meg, de most úgy megkívántam, hogy lehet, délután el kell mennem, és ha megengedhetem magamnak, akkor meg is veszem a Le Guin dupla gyűjteményt. Többsekell királylány.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s